Emlékképeslapok - Debrecenből

1. Udvarház
február


 Üljön ki egy fagylalttal vagy kávéval az Udvarház cukrászdájának teraszára.
Körben butikokat lát, pizzást, régiség-ajándék üzletet, könyvesboltot; s a kövezett belső terecske fölött a város szimbolumának, a történelmi Nagytemplomnak sárga tornya nyúlik az égbe. Ön tehát a város szívében ül.
 Egyben a gyerekkorom színhelyén. Negyven évvel ezelőtt ugyanitt körben földes udvar volt, ahol tavasztól őszig fociztunk a testvéreimmel, ahol télen hókunyhót építettünk és magunk hordtuk vödörszámra a vizet a saját készítésű korcsolyapályára; mellette zöldségeskert, melynek földjét tavasszal felástuk apámmal, aztán az itt termett paradicsomot, paprikát ettük a reggelihez. Ahol most ön ül, éppen itt, annak idején elhagyott, akác-sarjakkal benőtt disznóól bújt meg, tüske-rejtette, mohás Csipkerózsika-vár, ideális játszóhely nekünk, udvarbeli gyerekeknek.
 Debrecen nem mindenütt változott ekkorát. A Nagyerdő parkja a csónakázó tóval, állatkerttel, stadionnal, stranddal - szinte ugyanolyan, mint gyerekkoromban. És olyan a gyönyörű,  félig a parkban és félig már az erdőben lévő egyetem is, melybe mindannyiszor ünnepélyes érzés volt belépni.

Egy kert, egy regény

Emlékképeslapok - Debrecenből
2. március

Előfordul, hogy két évtized múlva is emlékszünk, hol olvastuk először egyik-másik kedvenc könyvünket.
 Nagymamám nagy házban élt a debreceni egyetem mögött kezdődő erdő túloldalán, a Józsa nevű faluban. Egyetemista koromban különösen nyár elején szerettem nála lakni. A félig elvadult, tágas kertben a fűben egy takarón heverve a napfényben - nevetve, meglepetten olvastam először Esterházy Péter Termelési-regényét.
 Formailag különös mű, mert a regény a könyv harmadát sem teszi ki, s az igazi történet a jegyzetekben van. Két könyvjelző segítségével oda-vissza lapozgatva kell olvasni. Mintha tükrözte volna akkori életünket: hogy van egy bonyolult, de röviden elintézhető hivatalos életünk, meg van egy ennél sokkal fontosabb, tágas, a kintitől teljesen különváló magánéletünk. Valami olyasmit is megértettem ekkor, hogy a jó író előbb mint olvasó elképzeli, milyen könyvet vágyna olvasni - milyen játékos, milyen szemtelen, milyen sohasemvolt és különös könyvet - s aztán nem tesz mást, mint ezt a könyvet ő maga leírja. Olyan bátran, ahogyan csak képes, és nem hagyja, hogy a tolla valahogy sablonok felé csússzon.
 Úgy tűnt akkor, hogy a jó könyvből derű árad, mint ebből a napfényes kertből, s hogy egy jó regény világába belépve egyszerre lehetünk szabadok és érezhetjük magunkat biztonságban - mint én a nagymamám kertjében.
 A Termelési-regényt ma már az iskolában tanítják. Józsára elegáns villákat építettek és helyi busz visz ki oda, mert egybecsatolták Debrecennel.

Tejbolt, Mackó sajt

Emlékképeslapok - Debrecenből
3. április
 

Gyerekkoromban minden reggel elmentünk a Tejboltba. Azonos háztömbben laktunk vele, a mai Udvarházban, nem kellett úttesten átkelni, így egyedül elengedtek már óvodás koromtól.
 Beálltam a sorba, majd amikor én következtem, a boltos néni, egy fehér köpenyes, szépen rúzsozott néni a magammal hozott kannába merte a friss tejet. Vettem hozzá a családnak kifliket a reggelihez, meg egy doboznyi háromszögletű kockasajtot.
 Az egyik sajtmárkát ma is lehet kapni Magyarországon. S én azon vettem észre magam ma, több évtized után, itt egy másik végén a világnak, hogy hazalátogatva azonnal veszek magamnak Mackó sajtot, s a cimkéjét valahogy nincs szívem eldobni. Magammal hordom, lerajzolgatom.
Ez a Mackó - ki tudja, miért - pincér, aki csokornyakkendőt visel és frakkot. A játékosságnak és komolyságnak e sajátos (kövér, ömlesztett) keveréke felidézi a Tejboltba járó koromat.
 Így kezdtem el Mackó variációkat festeni. Bizonyos értelemben a Mackó sajtnak - mint képnek és élménynek - a japán nyelvre való fordítását végzem.

Az egyetem

Emlékképeslapok - Debrecenből
4. május


 Ha megpillantom az épületet, ma is ösztönösen kikeresem fönn, a negyedik emeleten apám egykori dolgozószobájának ablakát. Földrajzi tanszék. Olykor, ha vasárnap is bement valamelyik előadását előkészíteni, fölvitt magával, s én olvastam vagy rajzolgattam ebben az ünnepélyes világban a térképek, földtani metszetek, egzotikus országok képei között.
 Több korszak-rétege él bennem az épületnek; valamilyen formában színhelye volt egész ifjúságomnak. Gimnazistaként ide zarándokoltam a város legjobb könyvtárába, a gyönyörű olvasóterembe, ahonnan vén tölgyek lombjára látni.
 Itt tartotta gimnáziumunk évente a szalagavató bálját. A díszudvarban élő zenekar, a Lux zenéjére hullámzott a tömeg. Égen-földön folyt a tánc. A magasban több szinten körbe futó erkélyek mentén megtelt az épület fehér abroszos asztalokkal, pincérek szaladgáltak, s a szülők eszegetve-iszogatva néztek le a mélybe, keresték a forgatagban szépen öltözött, kihevült lányaikat-fiaikat, akik első szerelmükkel táncoltak éppen.
 Egyetemistaként minden napomat itt töltöttem. Jó volt a díszudvar fölött a korlát mellett tanulni, vagy csak álldogálni, nézni az egyetem itt tanyázó jellegzetes figuráit, akik meghatározták egy-egy évjárat divatját és hangulatát.
 Szabad-e, ezt a luxust? Ilyen szép egyetemet építeni? - motoszkált bennem. Ám egy olyan korban, amikor szellemtelen panel-házakkal zúzták szét a város több belső kerületét, ez az épület a minőség nyugalmát sugallta; valami időn felüli reményt adott.
 Már a szüleim is itt ismerték meg egymást.
 

Az egyetemi templom

Emlékképeslapok - Debrecenből
5. június

 A debreceni egyetem pszichológia szakán végeztem.
 A tanszék ugyan a főépületben volt, ám az óráink zömét a mellette álló, rég használaton kívül helyezett protestáns templom oldalában lévő két kis teremben tartottuk. Szerettünk ide járni; a mi külön világunk volt. Megyek a templomba - vicceltünk. Volt valami ironikus abban, hogy templomba tették a pszichológia órákat, s hogy épp csak mi, a lélekkel foglalkozók jártunk ide.
 Állni látszott az idő, még végtelennek hittük az akkori hatalom jövőjét. Nem volt vallásszabadság, és filozófiából még a marxizmust erőltették, ám néhány év óta már pszichológiát is lehetett tanulni az egyetemen. Már elfogadták, hogy végzősként diplomadolgozatomat a pszichoterápia és egy furcsa keleti vallás, a zen kapcsolatáról írjam. Igaz, valódi meditációs élmény híján ez inkább irodalmi áttekintés volt: az angolul hozzáférhető zen szerzőké, s a korszerű pszichológiai tanulmányoké.
 Egyetemi éveim alatt ilymódon naponta jártam templomba. Örömmel ismertem fel később, hogy ez helyénvaló volt, hiszen világkép-keresés volt számomra a pszichológia is meg a buddhizmus felé való tájékozódás is.
 Azóta, az új vallásszabadság korában az egyetemi templom épületében a könyvtár folyóiratolvasóját és zeneműtárát helyezték el. És itt lakik a mai kor egyik fő istene, az információ. Az egyetem központi számítógépe.

Pince és tudatalatti

Emlékképeslapok - Debrecenből
6. július
 

Az egyik nyári hazalátogatásomkor azon kaptam magam, hogy a pincéket figyelem az utcán járva. Döbbenten csodálkoztam rájuk. Már több, mint tíz éve éltem Japánban, ahol metrók, földalatti üzletek, egész földalatti városrészek vannak, ám az a sötét, nyirkos mélyvilág nem ismerős.
  Mégy egy belvárosi utcán, kopott, századeleji bérházak között, s furcsa hűvösség érint meg a járda szintjén levő pinceablakból. Azokban a hetekben bárhol jártam Budapesten vagy Debrecenben, ösztönösen a pincéket figyeltem, s a múltamra kellett gondolnom, elfelejtett dolgokra; melyek most fölcsaptak a mélyből és megborzongattak a nyárban. Most értettem meg, miért szoktuk a tudattalant a köznapi tudatunk lakórésze alatt meghúzódó pincéhez hasonlítani.
 Gyerekként némi bátorság is kellett lemerészkedni ebbe a pókhálós, nedves és sötét alvilágba. Itt tartottuk a szenet, tűzifát, meg az elromlott holmikat, csorba játékokat, a gyerek-biciklit, melyet éveken át nyúztunk az udvarban, de még sajnáltuk végképp kidobni és elfelejteni. Tizenévesen a testvéreimmel megpróbáltuk egy rekeszét kitakarítani, hogy pincelkubot rendezzünk be magunknak.  A pókhálókkal, szénporral és kacatokkal még meg tudtunk küzdeni, de a hideg nyirkosság győzött felettünk - tervünket lassan feladtuk.
 Ezen a nyáron egy este Debrecenben rég látott osztálytársammal találkoztam, s ő elhívott egy pincebárba. Álmélkodva raktam össze, hol is sörözgetek most: egykori házunk szomszédjának a pincéjében. Egy paplak volt itt csöndes kerttel, ahová akkor csengettünk be, ha átrúgtuk a labdát a kőfalon. E ház pincéje a miénknek közvetlen folytatása volt - most hát jazz-bárt csináltak belőle, amely bárhol lehetne a világon.
 Barátommal a múltról beszélgettünk, s én fokozatosan ébredtem rá, hol is vagyok. Negyven év után itt ülök az elfelejtett dolgok között: egyszerre képletesen és valóságosan is a saját tudatalattimban.
 

A préri szélén

Emlékképeslapok - Debrecenből

7. augusztus


 Ritka kismadár szállt le a kertünkben, a város közepén. Annyira fáradt volt, hogy a bátyám könnyedén meg tudta fogni, és a madaras füzetéből azonosította is: vörösvércse. Bátyámnak a vérében volt az állatok-növények szeretete; korábban azt terveztük, hogy ha megnövünk, erdő közepén fogunk élni hű kutyánkkal; rólam viszont már lehetett sejteni, hogy inkább városlakó leszek.
 Soha nem tudtuk meg, hogyan csöppent ide ez a madár. Egy cipősdobozon lyukakat vágtunk, abba tettük, és máris elvillamosoztunk vele méltó helyére - az állatkertbe. Köszönetképpen megengedték, hogy belépő nélkül körbenézzünk, sietős pillantást vessünk a sasokra, majmokra, feketepárducra. Kár, hogy nem reggel érkeztünk, hanem késődélután, egy órával zárás előtt.
 Olykor aztán meglátogattuk egykori vendégünket, a vörösvércsét.
 Az én kedvencemhez, az amerikai bölényhez nem is kellett jegyet váltani, mert karámját és tágas kifutóját közvetlenül az állatkert kerítése mellett helyezték el. Az indiánregényeket idézte, a Vadnyugatot. Sokszor megálltam mellette biciklivel a nyárfák-szegélyezte csendes úton, mely a temető és az erdő felé vezet.
 Bizony-bizony, ide száműztek téged, a messzi-messzi magyar préri szélére. Nem vágtatsz csordában, nem legelhetsz, csak lekaszálva és kiporciózva kapod a füvet.
 Busa fejjel rótta kiszabott útját, dörzsölte erős homlokát a karám ritkás vasrácsához, tiporta a port, a bölény-porta alföldi homokját.

Égtájaim

Emlékképeslapok - Debrecenből

8. szeptember


 Ha előttem van észak, melyik kezem felé esik kelet és melyik felé nyugat?
 Egy fél pillanatra ilyenkor az a tér villan elém segítségül, ahol három éves koromtól tizennyolc éves koromig laktunk. Az észak-déli tengelyű városban a főútvonal keresztülfutott e téren, s a gyerekszobánk ablaka épp északra nézett, így könnyű volt elgondolni az égtájakat.
 Az ablakon kipillantva középen egy szobrot látunk, melyet ha a talapzatától a feje felé keskenyedő iránytűnek fogunk fel, észak felé mutat, a Péterfia utca mentén a Nagyerdő felé. Jobbra, azaz a keleti oldalon egykori általános iskolám épülete; balra, azaz nyugatra a Hungária mozi és a Református Kollégium.
 Csokonainak, Debrecen kétszáz év előtt élt nagy költőjének a szobrát szándékosan úgy állították fel, hogy arccal egykori iskolája, a Református Kollégium irányába nézzen. Ez volt az ország egyik legrégibb, legfontosabb tanintézete. Nyugat arra van, amerre Csokonai néz. Nyugatra van a tudás, a kultúra, arra esik Európa fontosabbiknak tartott fele; ez az az irány, amerre a magyarság évszázadok óta a tekintetét függesztette.
 Ma már, ha az égtájakat kell elgondolnom, nem csak a kis teret látom, hanem képzeletben Tokió fölé emelkedve nézek le a földgömbre. Balra, nyugati irányban van tőlem Európa, de Kína is, Thaiföld is, sőt Japán egyik fele. Észak és dél alig mozdultak el. Keletre már szinte csak a Csendes Óceán maradt.
 

Egy osztálytársamtól

Emlékképeslapok - Debrecenből

9. október
 
Móricz Zsigmond, az egyik Debrecenben játszódó regény írója maga is itt járt iskolába. Miután a hős, a falusi kisfiú beiratkozik a híres debreceni Kollégiumba, gyakran eszébe jutnak édesanyja szavai: Fiam, légy jó. Légy jó mindhalálig. E szavakat adta címül Móricz a regénynek.
 Amikor  a 60-as évek elején a fekete-fehér Légy jó mindhaláligot forgatták, még ugyanolyan volt a Kálvin tér, mint a századeleji képeslapon, mely éppen abból a szögből mutatja, ahogy a szobánkból minden nap láttam. Itt nem sokat kellett díszletezniük a filmeseknek. Testvéreimmel az ablakon kihajolva néztünk egy forgatási jelenetet: ma is hallani vélem a cipőkopogást a macskaköveken, ahogy lovasszekerek között siet osztálytársát korrepetálni Misi, a Misit alakító fiú - filmgyári lámpákkal erősen megvilágítva.
 Ezt a képeslapot egykori osztálytársnőm, P. küldte utánam Tokióba. Gimnáziumi éveinkben lehetőleg távoli, budapesti egyetemre készültünk, és mi egy másik híres mondatot idézgettünk a könyv vége felől, nevetve-sóhajtozva. Nyilas Misi, aki csalódott a városban, a felnőttek világában, sírva kiáltja: "Nem leszek többé debreceni diák!"
 Néhány éve egy este együtt néztünk P.-val a debreceni színházban egy zenés darabot. A halk szépségű Légy jó mindhaláligból a mai világ számára dübörgős rock-operát készítettek.
 

A Klinika mozi

Emlékképeslapok - Debrecenből

10. november

 Három gimnáziumi osztálytársam olyan életre szóló barátságban élt, ami kamaszkorban tud kialakulni: együtt tanultak és játszottak, együtt kószáltak és cserkészték be a lányokat. Egy alkalommal egyikük megbetegedett, és a másik kettő elhívott egy filmre. Ekkor fedeztem fel a Klinika mozit.
 A parkos Klinika telep sarkában állt az erdő szélén, békebeli épület. Heti két este vetítettek benne. Késtünk. A kis mozi tömve volt már, biztos voltam, hogy nem lesz jegy és nem tudunk bepréselődni. Meglepetésemre nem a pénztárhoz futottunk, hanem odaléptünk egyenest a vetítőterem ajtajában álló komoly kis nyugdíjas jegyszedőhöz.
 Jó estét, Szabó bácsi!
 Szabó bácsi galambszürke jegyszedő-köpenye fölső zsebéből három jegyet emelt ki.
 Tudta, a három barát ma is eljön.  Akár esik, akár havazik, akár szovjet film pereg, akár francia, a fiúk megjelennek. Heti két este, mindahányszor filmet játszanak.
 

Élettervek

Emlékképeslapok - Debrecenből

11. december


 Ismertem már az igazgató urat, a gimnázium igazgatóját, ahol apám tanított és ahová egyszer majd én is járni fogok. Az irodája melletti széles folyosórészben gyűltünk össze a TV előtt, férfinép - tanárok, tanár-fiak, harmincan is - vasárnap délutánokon, ha játszott a foci válogatott.
 Most a strandon, egy szál fürdőnadrágban futottunk össze vele. Jó volt látni, hogy apám fesztelenül tréfálkozik ezzel a nyersen szellemes férfiúval. A fehér betonon álltunk a hidegvizes úszómedence mellett, melynek egyik fele négy méter mély. Csak úszóknak. Sőt, műugróknak, akik a magasból, a trambulinról is le mernek ugrani. A bátor, talpig férfiak.
 Az igazgató rágyújtott, apám pedig játékosan megrótta, hogy újra cigarettázni látja.
Koporsószegek - ismerte el ő a divatos szóval -, bizony, csak pár hétig sikerült lemondania róluk. De azért nem gondolja, fűzte hozzá, hogy nagyon ártanának. Sokáig fog élni, úgy tervezi.
 "Egészen pontosan 2000. Szilveszterén szeretnék meghalni, kolbászevés közben. "
 Nevettünk.
 Eljön-e egyáltalán az a nap is? Még majdnem négy teljes évtized. A nagyapám persze biztosan nem élhet addig. Különös szerencsének tűnt föl, így születni: jó eséllyel, hogy bepillanthatok majd egy másik évezredbe.
 De addig még...!
 Mihamarabb megtanulok jól úszni, hogy játszhassak a négyméteres medencében. És a trambulin? Vajon képes leszek-e egyszer én is leugrani?

Szépia szinben

Emlékképeslapok - Debrecenből
12. január


 Milyen szép is egy nyári délelőtt kiülni Debrecenben az Aranybika kávézójának teraszára! Mert Pest, ugye, már nem a régi: Krúdyék Japán kávéháza ma könyvesbolt; az Andrássy út presszóiban pedig újgazdag üzletemberek terpeszkednek. Ám a Bika teraszán elidőzve még a jó vidéki járókelőket látni. Valami régi magyar hangulatba merülhetsz, mely meghitt, romlatlan; oly más, mint ami körülvesz bennünket itt, ebben a rafinált, szofisztikált nagyvárosban, Tokióban.
 Ezt mesélte egy kedves nőismerősöm, japán széplélek.
 Ekkoriban olvastam Tar Sándornak, korunk debreceni írójának komor könyveit. Történeteket hajléktalan alkoholistákról, bűnbe és kilátástalanságba süllyedt rokkantakról, akik mintha egy elátkozott városban vergődnének. Oly messze, hogy alig tudtam elhelyezni őket emlékeim Debrecenjében.
 Íme, a tapintatos külföldi, akit véd a tudatlanság burka; és íme az emlékező, akit véd a távolság: arra csábítaná, hogy fiatalsága városáról szentimentális, szépia színű  képeket fessen.
  Kedves olvasó, ha teheti, látogasson el Debrecenbe.  Lehet, hogy kedve támad és ír valakinek egy képeslapot.