A préri szélén

Emlékképeslapok - Debrecenből

7. augusztus


 Ritka kismadár szállt le a kertünkben, a város közepén. Annyira fáradt volt, hogy a bátyám könnyedén meg tudta fogni, és a madaras füzetéből azonosította is: vörösvércse. Bátyámnak a vérében volt az állatok-növények szeretete; korábban azt terveztük, hogy ha megnövünk, erdő közepén fogunk élni hű kutyánkkal; rólam viszont már lehetett sejteni, hogy inkább városlakó leszek.
 Soha nem tudtuk meg, hogyan csöppent ide ez a madár. Egy cipősdobozon lyukakat vágtunk, abba tettük, és máris elvillamosoztunk vele méltó helyére - az állatkertbe. Köszönetképpen megengedték, hogy belépő nélkül körbenézzünk, sietős pillantást vessünk a sasokra, majmokra, feketepárducra. Kár, hogy nem reggel érkeztünk, hanem késődélután, egy órával zárás előtt.
 Olykor aztán meglátogattuk egykori vendégünket, a vörösvércsét.
 Az én kedvencemhez, az amerikai bölényhez nem is kellett jegyet váltani, mert karámját és tágas kifutóját közvetlenül az állatkert kerítése mellett helyezték el. Az indiánregényeket idézte, a Vadnyugatot. Sokszor megálltam mellette biciklivel a nyárfák-szegélyezte csendes úton, mely a temető és az erdő felé vezet.
 Bizony-bizony, ide száműztek téged, a messzi-messzi magyar préri szélére. Nem vágtatsz csordában, nem legelhetsz, csak lekaszálva és kiporciózva kapod a füvet.
 Busa fejjel rótta kiszabott útját, dörzsölte erős homlokát a karám ritkás vasrácsához, tiporta a port, a bölény-porta alföldi homokját.