Pince és tudatalatti

Emlékképeslapok - Debrecenből
6. július
 

Az egyik nyári hazalátogatásomkor azon kaptam magam, hogy a pincéket figyelem az utcán járva. Döbbenten csodálkoztam rájuk. Már több, mint tíz éve éltem Japánban, ahol metrók, földalatti üzletek, egész földalatti városrészek vannak, ám az a sötét, nyirkos mélyvilág nem ismerős.
  Mégy egy belvárosi utcán, kopott, századeleji bérházak között, s furcsa hűvösség érint meg a járda szintjén levő pinceablakból. Azokban a hetekben bárhol jártam Budapesten vagy Debrecenben, ösztönösen a pincéket figyeltem, s a múltamra kellett gondolnom, elfelejtett dolgokra; melyek most fölcsaptak a mélyből és megborzongattak a nyárban. Most értettem meg, miért szoktuk a tudattalant a köznapi tudatunk lakórésze alatt meghúzódó pincéhez hasonlítani.
 Gyerekként némi bátorság is kellett lemerészkedni ebbe a pókhálós, nedves és sötét alvilágba. Itt tartottuk a szenet, tűzifát, meg az elromlott holmikat, csorba játékokat, a gyerek-biciklit, melyet éveken át nyúztunk az udvarban, de még sajnáltuk végképp kidobni és elfelejteni. Tizenévesen a testvéreimmel megpróbáltuk egy rekeszét kitakarítani, hogy pincelkubot rendezzünk be magunknak.  A pókhálókkal, szénporral és kacatokkal még meg tudtunk küzdeni, de a hideg nyirkosság győzött felettünk - tervünket lassan feladtuk.
 Ezen a nyáron egy este Debrecenben rég látott osztálytársammal találkoztam, s ő elhívott egy pincebárba. Álmélkodva raktam össze, hol is sörözgetek most: egykori házunk szomszédjának a pincéjében. Egy paplak volt itt csöndes kerttel, ahová akkor csengettünk be, ha átrúgtuk a labdát a kőfalon. E ház pincéje a miénknek közvetlen folytatása volt - most hát jazz-bárt csináltak belőle, amely bárhol lehetne a világon.
 Barátommal a múltról beszélgettünk, s én fokozatosan ébredtem rá, hol is vagyok. Negyven év után itt ülök az elfelejtett dolgok között: egyszerre képletesen és valóságosan is a saját tudatalattimban.