Édesburgonyás

emlékképeslapok 　(1) 　 február




Hogy ősz lett, hogy tél, tudom bizonyosan, mert ott áll targoncájával az állomásunk előtti terecskén az édesburgonyás.
Mokány kisöreg. Haja sörtére nyírva, vörös csecsemőarcán néhány mélybe szántó ránc. Bélelt mellényt visel és kofa-kötényt, melynek óriás zsebében az aprót csörgeti. Kocka-forma kamélia bokor előtt feszít, hozzásimulva; és hallgat, mint egy édes burgonya.
Borszínű, omlós sárga belű gyökerek sülnek a fahasábokon. Az ég felé mered és füstöl föl a kékségbe - ahogy kell - egy kajla kályhacső. Az öreg a közlekedésbiztonság végett sárga csíkokat fújt néhol a targoncára: kócos, elnagyolt darázs. A tüzelős rekesz oldalára papírzacskókat csíptetett, s még egy seprőt is betűzött, hogy fölsöprögesse maga körül a kis teret.
Tél-érzetem komponense az édes-füstös illat s a fémkatlanban ropogó igazi tűz, amilyet itt, a tizenkét milliós, áramvonalas városban már sehol másutt nem látni.
Tudom, az édesburgonyás itt fog topogni a télen át, köténye zsebében
melengetve ökleit. Március végén eljön majd egy nap, mikor a targoncára tűz egy papírt a törzsvevőinek, ákombákom írásjelekkel: Köszönöm mindannyiuknak, hogy vásároltak tőlem. Holnaptól nem jövök. Az őszi viszontlátásra.

A pincestúdió

emlékképeslapok 　(2) 　 március




- Dúsgazdag - bökött az édesburgonyás felé Tibor barátom (nyakában az elmaradhatatlan fejhallgatóval, mely CD walkmanhez vezet) egy vasárnap koradélután. Focizásra készültünk, vártuk a téren a többieket.
- A társaság miatt jár ki ide, sütkérezik, nem is a krumpliból él. Tudjátok, hol van elemében? Otthon, a villája alagsorában. A legfényűzőbb hi-fi hangstúdiót rendezte be magának. Belép, letöröl két porszemet, ünnepélyes csöndben zümmögnek a csúcstechnikák. Aztán fölbődül a hevimetál. Csontig csavarja a hangerőt és hátradől: Nirvánát hallgat. Zeng és döng a föld. Fejvesztve emigrálnak a vakondokok távoli kertek felé.
- Hipp-hopp, kilazulnak a talajból az édesburgonyák.
- Bolondok vagytok - legyint ránk Miyuki, a helybeli. - Méregdrágán árul. És micsoda méregzsák! Dühös kis vörösördög.
- Valóban - bólintok -, hiszen elüldözött nemrég, amikor le akartam fényképezni.
De később azt mondom, éppen így a jó: egy strázsa legyen szigorú. Ne adja olcsón magát, aki őrzi nekünk a tüzet-füstöt-melegséget. A nosztalgia lángját.

Ma sem tudok úgy ránézni az édesburgonyásra, hogy ne röptetné gondolataimat a rég Európába költözött Tibor felé; hogy ne füleljem a képzeletbeli zeneszobát; sőt, hogy ne érzékeljem egy hagyományőrző lélek törekvését a nirvána felé.

Békevarjú

emlékképeslapok 　(3) 　 április




- Milyen príma, ruganyos terep-bicikli! - néz vágyakozva Miyuki a parkban. - Ha lett volna ilyen kiskoromban, megszállott bringás lettem volna.
A srác nekiindul a lejtőnek, törzs-gyakorlópályájának. Ligetes dombról zúdul le, nyekkenve keresztez egy töltésen futó utacskát. Ez a bukkanó a pálya fénypontja. Körívet ír le a tisztáson - karnyi szélességben földesre koptatta már ott a füvet, a parkfenntartók bánatára -, aztán vissza fel a dombra.
Tavaly tanúja voltam, mikor pici teherautóval kijött két férfi, s a fiú és egy barátja jelenlétében fölásták, mint valami kertet, a pálya legkényesebb részét, ahol az ugrató van. A fiúk nem veszekedtek. Behúzódtak a fák közé, s amikor elvonultak a parkfenntartók, ők nekimentek, újra kitaposták.
Most tízéves kislányok érkeztek. Kivárják szépen a nagyfiút, aztán ők is nekierednek, a saját bringájukon - egy piros-sárga pulcsis kislányén elől vásárlókosár van. Ügyesen ugratnak ők is. Nem kell beszélniük egymáshoz a nagyfiúval, szavak nélküli egyetértésben játszanak.
Béke van. Tavasz.
Egy kis szünet, most pár pillanatig nem ugrat senki.
Ekkor egy varjú lendül ki ugyanott a fák közül. Szárny-rezzenés nélkül, laposan végigvitorlázik a pályán, gyönyörű hosszan. Finoman homorít és fölcsüccsen egy ágra.

Ringó, virágzó almafa

emlékképeslapok 　(4) 　május




"Illat járja a tornácot, / vén almafánk kivirágzott, ..."
Minden tavasszal eszembe jut ez a vers. Itt, Nyisi-Eifukuban nézem a cseresznyevirágzást és ugyanakkor egy debreceni kertet is látok, ahol mint szép menyasszonyok állnak a gyümölcsfák. Szirmaikat méhek szálldossák. Átsuhan rajtam: bárhol is élek - itt vagy ott - létezik otthon, és létezik megújulás.
Kiss Tamás költőt, gimnáziumi magyartanáromat öregnek láttuk sűrűn és korán ráncosodott arca miatt. Hírlett, hogy szelíd tanár, aki azt tartja, hogy "az irodalom a lélek pihenése". Ezt a mondatot így szó szerint persze egyszer sem hallottam a szájából. Mit is tanultam tőle? Most, három évtized után már képtelen volnék felidézni, hogy milyen szavakkal beszélt nekünk az Odüsszeiáról, sőt akár csak Csokonairól is, akiről könyvet írt.
Egy mondatára élénken emlékszem 1970-ből. Látom pontosan, hol áll előttünk és hogyan néz el az ablak felé. Tisztán fülembe zeng a hangsúlya - meleg és lendületes, olyan emberé, aki képes csodálkozni és álmodni:
"Hozzák... Indiát!"
Megbizsergetett az öröm, hogy ért bennünket. Érzi, miért rajongunk a zenekarért, a négy angolért - akik nemrég Ázsiában jártak, akik újabban szitáron is játszanak. Akiket megihletett a Kelet.

Patakparti Terasz

emlékképeslapok 　(5) 　június




"Hol hagyta ma a barátját, Nixon elnököt?" villant rám egy rókamosolyt a mama-szan. Kimonót visel és geta-papucsot, haja kontyba fogva. Az ösvényig kíséri és váll-simogatással bocsátja el idős vendégét.
A park mélyén ittfelejtett két lakóház, s mellettük egy hatalmas, megdőlt cseresznyefa. Alatta pár üdítő-automata áll, meg néhány szék és asztal. Kiszolgálod magad az automatából - ennyi, alig több a Patakparti terasz vendéglő. Körben csupa zöld; amott a folyócska, emitt egy csendes tó.
Koradélután öregek támasztják le itt a biciklijüket, törzsvendégek. Kínai sakkot játszanak, sörözgetnek-szakéznak diskurálnak a hosszú, piros fémasztal körül. Hátterük a teljes házfalat betöltő freskó - tenger alatti világ. Itt van a Teremtés Ádámja a Sixtusi kápolnából, ám az Úr helyén édes sellőlány ül, tollászkodik. Angyalkák helyett kappa vízimanó kölykök ússzák körül őket. Azzal a bizonyos almával játszadoznak, amelyet Éva szedett a Paradicsomban.
Jár a szellő. Napernyő alatt jeges kakaómat szürcsölöm. A mohos testű, szépséges cseresznyefán pihentetjük a szemünket.
"Mintha táncolna, ugye?"
Egy teljes hosszú perc múltán kapom csak a választ:
"Balettező lány ő. A fa szelleme. Most hanyatt dobta magát, úgy kalimpál két lába az ég felé."

Edzőnk

emlékképeslapok 　(6) 　 július




A vasárnapi foci végeztével izzadt, trikós mellkasunkra nyakkendőt dobtunk, s egy villanás alatt felsorakoztunk. Ünnepi kórus. A meglepett Józsi csak állt, kezében a farmerével; épp kezdett volna öltözni.
Ugyanilyen farmerben és edzőcipőben érkezett egykor Japánba. Így járt közénk focizni vasárnaponként a kutatóintézetből, ahol éjjel-nappal a számítógép előtt ült; és így, egy puritán bőrönddel tért haza három év után egy budapesti egyetem katedrájára.
Most csak egy konferenciára látogatott vissza Tokióba. Ám hozta a tornaholmiját, hogy ne maradjon ki Nyisi-Eifukuban a fociból - mintha emiatt repült volna ide a másik kontinensről. Üzent érte - bólintottunk - az edzőnk, Pista bácsi.
Itt, a világ túlsarkában, ahol oly könnyű elveszíteni az iránytűt, mély belső ösztönzésre szőttük ezt a tekintélyt, szőtte kinek-kinek a képzelete Pista bácsit egy-egy film- vagy regényfigurából, tanárok és edzők emlékfoszlányaiból. A szilárd erkölcsű férfiút, aki ránkharsog: ezt tedd, így helyes. Kötelesség megjelenni a vasárnapi focin.
Az énekbe most már Józsi is belépett, hiszen a Neoszarvasbikát még velünk együtt gyakorolta be a jó öreg Fudzsi-freskós fürdőházban. Azután selyemszalagon függő, festett fakorongot akasztottunk a nyakába. Aranyérmet, melyet Pista bácsi ítélt meg neki.

Türkizkék

emlékképeslapok 　(7) 　 augusztus



"A fiú, aki mindig a Háború és békét olvasta az uszodában" - diákkorom egyik kedves regényében bukkant föl. Azóta sem hagyott nyugodni ez a kép, az igazi fényűzés képe: nyár, vízpart, és egy nagyregény olvasásához elegendő béke.
Labdázó gyerekek, vízbe ugrálók és kergetőzők visongása hallik köröttem; apjuk nyakába kapaszkodó vagy úszógumin ringatózó kicsik öröm-sikongása. Föl kell pillantanom a könyvből, hogy lássam: nem gyerekkorom strandján vagyok, hanem a Wadabori parkbeliben. Az öltöző faépülete itt türkizkékre festve, fű helyett zöld műanyag fedi a földet; s a kerités fölött eifukui családi házak villannak ki, meg egy szentély piros, tarajos épülete.
Alkonyatkor az eget nézem hátúszásban, s lebegek, akár egy régi édenben.

Nyílj meg a művészetnek

emlékképeslapok 　(8) 　 szeptember


A parkban, a Zenpukudzsi patak fölött a parton egy kisfiút pillantok meg. A kislány, akit átkarol, hatalmas kövön ül, márvány-sima és gömbölyded kövön; könnyű nyári ruhát visel. Bronzszobor. Szeme lesütve, ajkai mosolyra nyílnak, odatartja az arcát a nap simogatásának, vagy, mint a talapzatába vésett cím jelzi: a patak-csobogásnak.
A kisfiú átöleli a nyakát és pajkosan szájon puszilgatja. Három nő próbálja onnan elhúzgálni - az anyja, a nővére és a nagyanyja lehetnek - de ez csak olaj a tűzre. Visszabújik a bronzkislányhoz és sűrűn csókolgatja.
A nagymama zavartan áll. A nővér haragosan távolabb húzódik és elfordul. Az anyja nevetve cibálja őt - a férfit, aki rátalált a művészetre.

A kamélia telefonfülke

emlékképeslapok 　 (9) 　október



A telkeket, ahol az őszi napfényben gyöngyház színű japánfű bóbiták lengedeztek, az elmúlt tíz év alatt mind beépítették. Lebontották a hosszúkás lakóbarakkokat, megfogyatkoztak a vén kertek. Eltűntek a fa családi házak.
Egy van már csak az utcánkban, omlófélben. Szivacsos kőkerítés bújtatja az elvadult kert pálmáit és a tüske-inda-virág szövevényt. Tudom, a környék legkorábban virágzó japánszilva fáját, mely szinte ránőtt az ajtóra, előbb-utóbb ki fogják vágni, és ide is társasház épül majd. Ma még megállok gyönyörködni a tolóablakok finom léceiben, a famunkákban, melyeknek stílusát századok érlelték ki.
Az egyik mellékutcában, egy kert sarkánál volt egy kaméliabokor ölelte fűzöld telefon - a legbájosabb telefonálóhely, amit valaha ismertem. A helyén álló biciklitároló most mintha azt dörmögné: Romantikus hangulatban szeretnél felhívni valakit? Végy egy mobilt. Találsz majd valahol a parkban egy rózsaágyást.

Visszavonult

emlékképeslapok 　(10) 　 november



Vörös falevelek zizegnek az állomás előtti terecskén. Ösztönösen keresi a tekintetem az édesburgonyást, de az ő helye üres. Minden nap üres.
Reménykedtem, noha tavasszal elmesélte, hogy harmincöt év után most már visszavonul. Vidékre, ahol nyáron egyébként is él, s ahol valamiféle szállító vállalatnál dolgozik. Magyarázatképpen, hogy jól értsem, rámutatott a tér sarkában álló banképületre és ujjával ívet írt: ezt én elszállítom magának innen - amoda.
A napokban színes kövekre cserélték az aszfaltot a vásárló utcánkban, új kávéház és fényes dobozos-ebéd üzlet nyílt. Hirtelen elegánsak lettünk. Talán csak én kapaszkodnék a múltba és szeretném, ha minden maradt volna a régiben.
Na és - az édes, burgonyás? Valahol messze-messze a hegyeken túl, ahol a kurtafarkú kismalac túr, bankokat röptet az egeken át.

Örvény-karamella

emlékképeslapok (11) december


Meleg fény ömlik bentről a három gingkó fára, s az alájuk hullott aranysárga legyezőkre, az avarra. December eleji este. Fudzsija, családi étterem.
Sátor-szerkezetű és kellemesen tagolt épület. Ablak-falain át örökzöld bokrokra látni. A bejáratnál lévő üvegpolcokon európai stílusú sütemények és torták; külön pult szolgál mikulás-piros édességes dobozokkal, tejes cukorkákkal, játékokkal. Itt áll a Fudzsija hálózat emblémája, egy kislány bábu, Peko-csan. Ő fogad és ő búcsúztat. Tejtestvére gyerekkorom Peti csokoládéjának, kortársa és talán lelki rokona a Mackó sajtnak is.
Egy időben órákon át mulattunk itt Miyukival kávé és salátabár mellett. A sarokban törzshelyünk lett: víg-asztal.
Ma este - átballagok egy könyvvel. A honvágy óráit, egy-egy ünnepet a Fudzsijában a legkönnyebb átvészelni.
Tejes, édes áramlat. Peko-csan és örvény-karamella.

Na, és hogy tetszik Japán?

emlékképeslapok (12) január


Tökjó, dünnyögtem egy este a sínek mentén hazafelé ballagva, azon tűnődve, vajon miért tetszik annyira ez a vasúti töltés?
Biztos, hogy nem csak a hortenziák miatt, amelyek júniusban dúsan belepik. Nem csak a kis tér és a tip-top állomásépület miatt, ahonnan útra szoktam indulni, kalandra fel, s ahová olyan megnyugtató hazaérkeznem. Nem csak a vonatok tisztasága és csinossága vonz, s hogy jó odafönn várni a peronon, lenézni az üzletekre, bámulni a tágas eget, a felhőket, az esti holdat, míg fölcseng a sorompó ismerős hangja.
Végre eszembe villant, amire már oly rég nem gondoltam: nagyapám vasutas volt. Milyen különös: a falusi állomás ugyanilyen magas töltésen állt; és nagyszüleim kertje ugyanilyen irányba esett a sínektől, mint amerre most lakom. Így vártam vonatra gyerekként fenn a töltésen, néztem le a rétre, a kertre, játszóhelyeinkre.
A réges-régi mintázatra tudat alatt rávetült ez a mostani; Józsára - Tókjó. Nyisi-Eifuku immár bennem van, nem kívülem. Számomra már nincs is külön Japán; s a kérdést ma így hallom:
Na, és hogy tetszik az élet?