Na, és hogy tetszik Japán?

emlékképeslapok (12) január


Tökjó, dünnyögtem egy este a sínek mentén hazafelé ballagva, azon tűnődve, vajon miért tetszik annyira ez a vasúti töltés?
Biztos, hogy nem csak a hortenziák miatt, amelyek júniusban dúsan belepik. Nem csak a kis tér és a tip-top állomásépület miatt, ahonnan útra szoktam indulni, kalandra fel, s ahová olyan megnyugtató hazaérkeznem. Nem csak a vonatok tisztasága és csinossága vonz, s hogy jó odafönn várni a peronon, lenézni az üzletekre, bámulni a tágas eget, a felhőket, az esti holdat, míg fölcseng a sorompó ismerős hangja.
Végre eszembe villant, amire már oly rég nem gondoltam: nagyapám vasutas volt. Milyen különös: a falusi állomás ugyanilyen magas töltésen állt; és nagyszüleim kertje ugyanilyen irányba esett a sínektől, mint amerre most lakom. Így vártam vonatra gyerekként fenn a töltésen, néztem le a rétre, a kertre, játszóhelyeinkre.
A réges-régi mintázatra tudat alatt rávetült ez a mostani; Józsára - Tókjó. Nyisi-Eifuku immár bennem van, nem kívülem. Számomra már nincs is külön Japán; s a kérdést ma így hallom:
Na, és hogy tetszik az élet?