litera netnapló

Netnapló - május 21 - 27
http://www.litera.hu/object.357f18a8-9de0-473d-ae1f-9a17e9e9c4a9.ivy

túllenni a pingvineken

2007. május 21. hétfő

Szigeten ébredtünk ma, kedves netnapló olvasó. Az ország csikóhal formájú, mely arccal kelet felé néz, a Csendes Óceán felé. A szive alatt helyezkedik el a város, Tokió.
Ragyogó tavaszvégi idő volt ma, az esti égen élesen kirajzolódott a fekvő holdsarló.

* * *

- Soha többé pszichológiát! - idéztem a telefonba. Itt nálunk délután volt akkor, ám a vonal másik végén, Cs. barátomnál még reggel. - Szóval, hogy elég, nem kér többet a lélektanból. Valahogy igy szól Kafka egyik aforizmája.
- Hol olvasható?
- Magyarul nincs meg nekem, csak angolul. A Penguin kiadás. Az is most kölcsön van valakinél...
- Penguin kiadás.
- Igen. A novellás kötetében egy külön tömb az Aforizmák, egyenként számozva. Szinte csak mondatnyiak. Pengeélesek, szépek.
- Aforizma. A pingvinekben.
Aztán valami figyelmetlenséget, akadozást érzékeltem a vonal túlsó végén. Barátom másfelé is beszélt. A lánya noszogtatta, hogy menniük kell.
- Meg volt igérve neki ...
- Nem tűr halasztást, ugye?
- Nem, őt ez hidegen hagyja, hogy ... hogy veled beszélgetek.
- Hogy mi itt pingvinezünk?
- Pontosan. Rég túlvan a pingvineken.
*
Megvan a neten az összes aforizma - jött néhány óra múlva az email. Tandori forditása. A nyolc oktávfüzetben keresd.
Ott van mind, tágasabb összefüggésben, nincs kimazsolázva az, amit egyébként maga Kafka jelölt és számozott, s amit másutt Aforizmák néven tartanak számon. Dőlt betűsek, könnyen kikereshetőek.
Pszichológia még egyszer, de utoljára. (A negyedik oktávfüzetben) A lélektan türelmetlenség.
*
Volt évekkel ezelőtt itt Tokióban egy dán barátunk, Folke, aki pingvines matricákat vásárolt, és kiragasztgatta a városban, a vonatokon. Azt magyarázta, hogy jókedvet hoz az embereknek. Hogy aki megpillant egy pingvint, az majd belül elmosolyodik, s egy parányival talán jobb napja lesz.
Az egyik legrokonszenvesebb tanár volt a külügyminisztérium nyelvi központjában. Okos volt és mindenkivel megtalálta a hangot - minden rendű, rangú, nemű és nemzetiségű tanárral közülünk.
Mielőtt eltűnt volna a szemünk elől, kezdett elszabadulni a pingvinezése. Jótevő angyalnak képzelte tán magát? Pingvin matricát ragasztott a külügyben a mosdóbeli tükör sarkába, a táskámra (ma is ott van, anya és kicsinye), sőt, egyik szünetben a norvég tanár kopaszra borotvált fejére is. Az tűrte, mint csecsemő a keresztvizet, velünk nevetett, fönnhagyta. Fején matricával indult haza és szállt a metróra.
Vittünk Folkének egy Penguin Café Orchestra CD-t - kösz, mondta, megvan már.
*
Ma látom, hogy megelőzte a korát. Legújabban olyan mágneskártával szállunk Tokióban az összes metróra és a JR hévre, melyre egy pingvin figurát nyomtattak.
A stilizált dinnye, melynek a tetjén áll, talán a földgömböt jelképezi (talán magát ezt a nagyvárost?). Ezzel a Suica kártyával utazunk nap mint nap, mindenhová.
A pingvin mintegy közös totemállata lett a tömegközlekedésnek. Már vásárolni is lehet vele, közértekben egy érintés, csipogás, és már le is vonta a gép a fizetendő összeget. Múlnak az idők, mikor a pénztárcádért kaparásztál. A pingvin rendezi a számlát.
*
Ami engem illet, nem vagyok túl még a lélektanon sem. Tanult szakmám a klinikai pszichológia, s bár a sűrűjét nem művelem, konzultálok tanárokkal, óvónőkkel, olykor előadok. Irodalmi alapú empátia foglalkozásokat vezetek egészséges felnőtteknek.

*
Na, és a magyartanitás. Egy diákom nemrég a leckéjében betűt vétett, PIGVIN, irta, s ennek folytán új szóhoz jutottam.
Egy új állat, egy új kereszteződés.
Pigvin. Hogy milyen lehet? Úgy képzelem, hogy vannak malac tulajdonságai, s van benne jócskán a pingvinből is. Olykor az egyikhez hasonlit jobban, olykor a másikhoz. Úgy hiszem, ha a helyzet azt kivánja, nyelveket is beszél.


Egy kisfiú egyetlen apai örökségként egy macskához jutott, általa London polgármestere lett. Mi lesz belőlem az én állatom révén, örökségem folytán? És hol terülhet el ez az óriási város?

fák és performanszok

2007. május 22. kedd

Havonta kétszer megyek óvodába.
Úgy kezdődött, hogy egy pszichológus ismerősöm átadta a tanácsadói munkáját, amikor már nem tudta tovább csinálni. Hamar kialakult a menetrend: délelőtt rajzoltatjuk a gyerekeket, velük ebédelek, s amig alszanak, a rajzaikat egyenként kézbe véve elbeszélgetünk róluk az óvókkal, óvónőkkel.
Az egyik hely vidéken van. Ma a másikban voltam, oda gyalog mehetek itthonról, félóra séta. Vagy kicsit több, s akkor az út felét a Zenpukuji folyócska mentén tudom megtenni, parkon át, fák alatt.

***


Naplóiró szemmel nézem most a fákat, és eszembe jut, ahogy az otthoniak olykor kérdőre vonnak: Húsz éve élsz távol. Hogyan vagy képes elszakadni a gyökereidtől?
Pedig az ember szerencsésebb a növényeknél, nem a talajba kapaszkodik, hosszú léggyökereket képes ereszteni. Nyelv, család, barátok.
A park sarkába érve, itt egy asztalos- és épületfa műhely. Nemrég az üvegfalú, alvó műhelyben égve hagyták egy felállitott bicikli lámpáját, egyetlen tárgyra határozottan ráirányitva - csak úgy, a szépsége kedvéért, a csendes, néptelen éjszakának - valahogy úgy, ahogy a fénybiciklis művész Minyó Szert Károly szokta, kiállitásmegnyitóin.
Amott a fák alatt egy deszkaasztal padokkal, ma is egy sok éve volt beszélgetést idéz fel, Szemző Tiborral, melyet később ő szinpadon többször újra életre hivott. Akkor itt a parkban - olykor a hidra és a Túlpartra pillantva - a két világ, Kelet és Nyugat közötti összeérés és átjárás lehetségességéről tűnődtünk.
A korai nyolcvanas években Budapesten Tillmann J. A. egy már irásban létező párbeszédet elképzelt és szinpadi performanszt készitett belőle, Útban a nyelvhez cimmel. Egy európai filozófus és egy japáni beszélget és boncolgat benne valami számukra húsbavágóan fontosat, japános környezetben.
J. egyszer leszúrt egy fűzfaágat egy budapesti kertben, amiből meglepően gyorsan, kevés év alatt nagy fa nőtt. A Zenpukuji folyócska túlpartján egy csendes ligetben, útvonalam mentén itt van és kellemes árnyékot ad annak a fűznek három japáni rokona. Szellemi társa?

***

Az óvodában az egyik csoportban kialakult egy ebéd utáni tizperces játékunk, ők bűvészkedésnek hivják, mert valamikor abból indult.
Már fogat mostak, átöltöztek pizsamába, az emeleti nagyterem parkettjén szétpakolták a futonjaikat. Ekkor összegyűlnek egy gyékényszőnyegen, én egy kis asztallal elébük ülök.

Valódi bűvészmutatványt csak egyet tudok, tiz évesen tanitotta a padtársam. Hálás vagyok neki, ez az egyetlen trükk végigsegitett az életen.



Mesélek, kérdezz-feleleket játszunk, vagy mint performer, kipakolom a kis táskámat. Vázlatfüzet, mini festékdoboz. Délelőtt ők rajzoltak (vázába tett élő virágokat a nagyok, családot a kisebbek), ilyenkor kivánságra én rajzolok nekik nyulat, kigyót.
Az óvónő kérésére ma egy tűzeset után készitett fényképeimet hoztam el. Havonta rendszeresen gyakorlatoztatják őket, mi a biztonságos viselkedés katasztrófa esetén. Tűzvész, földrengés, rossz szándékú felnőtt. Ügyesen, rutinosan asztal alá bújnak, csoportban az udvarra menekülnek. De valójában milyen, ha leég egy ház? Miért kell óvakodni tőle? Az óvónő szerint jót tett, hogy látták képeken, mi marad egy utcából tűzvész után.


***
Hazafelé is a folyócska mellett jövök, a parkon át.

Barátom fia, Ármin, tiz éves korában megfigyelte és lemérte (éppen egy ilyen május végi alkonyon), hogy mennyit halad a nyárfa árnyéka negyedóra alatt. Az eredmény: 16cm és 4mm.

Feladat:
Tegyük fel, hogy nyárfaárnyék kelt útra Budapestről Tokió felé. Tekintsük a két város távolságát 9000 km-nek, az indulás időpontját húsz évvel ezelőttinek. Állapitsuk meg, hány nyárfa szükséges ahhoz, hogy az árnyékösszeg most érjen célba? (Kb. 79 nyárfa).

a gyöngy-utcai fiúk

2007. május 23. szerda

Nyári meleg, kellemes szellő. Elhervadtak a hétfői iriszek. Szélesedő holdsarló.

A japán Pál-utcai fiúkat lapozgattam.


Volt évekkel ezelőtt egy diákunk a külügyminisztérium nyelvi intézetében Tokióban, csendes fiú. Hónapok óta tanitottuk magyar nyelvre, hogy majd Budapesten teljesithessen diplomáciai szolgálatot, amikor egy unalmas nyelvtani gyakorlatból véletlenül megtudta, hogy A Pál-utcai fiúk - magyar regény.
Meglepődött. Megváltozott a viszonya a nyelvhez.
Mindaddig nem kapcsolódott össze benne az ország, ahová készült, és - mint kiderült - gyerekkorának kedvenc regénye.

Vajon miért nem?
Sok alakban létezik a könyv, hat különböző japán forditóját sikerült összeszámolni, a korai ötvenes évektől a hetvenes évek végéig. Akkor megszakad a kiadások sora, s bár a korosztályomból sokan ismerik, a fiatalok alig.
Ha az ember futó pillantást vet a Pál-utcaiak változataira, leckét kap történelemből. Változnak az idők egy regény életében is.


Van számos szép kiadása, igazi, hozzáillő képvilággal. Megjelent zsebkönyvben és két kilós, fényűző diszkötetként. Nem egy kiadó bevette a világ gyermekirodalmának remekei sorozatába. Kinyomtatták megvágva, 7-9 éveseknek szánt jámbor változatban, Vörösingesek cimmel is akkoriban, amikor nálunk éppen Rákosi volt a kapitány. Olaszból, németből s tán angolból is átültették, ellátták megvilágositónak szánt magyarázatokkal.
Van, ahol a grund térképe nem szerepel, az olaszból átvett változatban a térkép feliratai megmaradtak olaszok. Ez utóbbi példány szinte emléktárgy, gerincén süllyesztett arany betűkkel. Minden oldalára jut a rajzokból, melyek egy szines mozifilm kockáiról készült pontos másolatok.

Molnár műve egy valóban meglepően hosszú, több soros mondattal kezdődik - akad szerkesztő, aki ezt rögtön négy-öt darabra vágta, sőt lekerekitette a sablonra, hogy a diákok már unták az órát. A bunsen égőt, a kisérletet, a zöld lángot, később Boka zsebbe csordogáló tintatartóját - eltüntették.

Akik elolvasták a környezetemben, mind észreveszik a félmondatnyi utalást az orosz-japán háborúra (az oroszok tengert akartak szerezni, ahogy a fűvészkertiek grundot).
Valaki nemrég adott egy könyvet az úgynevezett szamuráj erkölcsről, s ez kiváncsivá tett, föl lehet-e fedezni valamilyen közöset a Pál-utcai fiúk morálja és a szamurájoké között?
Miután Ács Feri megfürdette Nemecseket, és hagyja elvonulni, parancsot ad a hidon őrséget állóknak, hogy tisztelgéssel engedjék át maguk között. Egy diákom ezt emelte ki: a bátor ellenfelet, ha legyőzzük is, meg nem alázzuk. Becsüljük, óvjuk büszkeségét.



Boka és Tom Sawyer

A hatvanas évek második felében egy egyetemista lány, Iwasaki Etsuko, aki élethivatásának választotta a magyar irodalom japáni bemutatását, az eredetiből forditotta le. (Tokunaga prof. után másodikként).

Történetesen abban a hónapban jelent meg, ‘68 augusztusában, amikor mi, a Pál-utcaiak és a fűvészkertiek unokái, éles fegyverekkel, túlerővel látogattunk el a szomszédos prágai grundra.



Iwasaki Etsuko forditását a világ gyermekirodalmának gyöngyszemei sorozatban adták ki. Két regény is elfért a hatalmas kötetben, egy fedél alatt. A Pál-utcai fiúk és a Tom Sawyer kalandjai. Aztán zsebkönyv is lett belőle, ami sok kiadást megért.

Jó erre gondolni: Tom Sawyer és Boka, egy fedél alatt.
Hardcover. Huck és Csónakos, a két dudás, aki megfér egy csárdában. A kemény fedél alatt átszökdöshetnek egymáshoz, egyik regényből a másikba.


Pál és gyöngy



A Pál és az angolból átvett pearl (gyöngy) szó a japánban egyformán hangzanak, egyformán irjuk őket.
Föl is merülhet, hogy vajon mire asszociál, aki először hall róla?
*



- Egy regénycim: A Pál-utcai fiúk. Hogyan képzeled el? - kérdem Miyukit.
- Fiúk a Gyöngy-utcából? Srácok bandája. Tengerparti város, kikötőnegyed. Ezek ott csibészkednek.
- Hogyan?
- Nem is tudom ... a piacon. Mindig ott jönnek össze.
- Miért Gyöngy-utca?
- Pearl Habour-szerű szó. Gyöngy-kikötő. Tudod, ismét divatja van Pearl Harbournak, filmek, könyvek születnek róla.
*
- Az egyik hős neve: Boka. Milyennek képzeled?
- Boka? ... boka: réti dal. Tágas hegyi legelőn énekel valaki, egy fiú. Vad mező, a hatalmas természet, nagy-nagy nyugalom, és ez a fiú - miközben talán csordát legeltet - énekel.
- Egy másik név: Nemecsek.
- Nemecsek ... Tömör kis állat, tengerimalac. Belefér a tenyerembe. Slisszol. Egér, vagy akár mókus is lehet. Csinos. Nemecsek.

nem tapad moha

2007. május 24. csütörtök


pálmák közt


Este, a Hibiya parkban ülünk. Álló napok völgye, afféle Shangrila a város közepén a magas házak közt. Jobbra szemben az Imperial Hotel, ott szállt meg a Rolling Stones, mikor erre jártak.
- Ezen az ösvényen futotta hajnali köreit Mick Jagger.
- És onnan esett le Keith Richards - biccent Miyuki egy pálma felé.
Keith balesete tavaly tavasszal történt, de valahogy csak nyár végén hallottunk róla, s akkor erősen eltúlozva - jó, ha egyáltalán tudatra tér. Igy hát a Rolling Stonesnak bizonyára befellegzett.
Kiböngésztem a hálón, hogy lezuhant egy pálmáról, öt méter magasból, midőn a Fidzsi szigeti vakációjukon pajtásával, Ronnie Wooddal bevodkázva kókuszdiót szedtek. Egy új zélandi magánklinikára röpitették, meg kellett fúrni a koponyáját, hogy a vérömlenyt lecsapolják. Műtéte kitűnően sikerült.
Persze, nyilván mese. Ennyire elegánsan balesetezni - nem hanyattesik a vizes konyhakövön, hanem pajkosan, épp az imázsának megfelelően. Keith, a már hatvanas mákvirág, ma piás és egykor heroinista Stone. Ám ez a szépités nem zavar. A költészet erősebb az életnél, rendben van, legyen is erősebb, egy Stone másszon vissza és jöjjön le, ahonnan legtöbben már lejöttünk, a fáról. Egy Rolling Stone ne ágyban, párnák közt, hanem pálmák közt, rosszalkodás folytán bucskázzon - halni meg, akár - a sirba.
De hála az égnek, él és virul, koncertezik.
- Ott sem emberek másznak fel a kókuszdióért - jegyzi meg Miyuki.
- Hát?
- Majmokkal ledobáltatják.
Ezúttal megúsztuk, gondoltam. De a futurológusok már feszegetik a kérdést: lesz-e egyáltalán, s ha igen, világ lesz-e a világ a Rolling Stones után? Ha majd ... gördül a kő aludni?



pár mák közt



Ma Iwasaki Etsuko egy volt csoportját tanitottam.
Etsuko hirtelen agyvérzést szenvedett a kiskertjében - tavaly nyáron, majdnem a Keithről szóló hirrel azonos napon értesitett egy telefon egy este - jobboldala lebénult. A szomszédok találtak rá, szerencsére hamar. Az intenziv osztályra vitték.
Etsukó, aki intézménynek számit, a legfontosabb magyartanár és szépirodalom forditó Tokióban, egyedül élt egy házikóban, messze Tokiótól. Két órát utazott oda és kettőt vissza egy nyelvóráért. Évente egyszer, augusztusban úgy intézte, hogy szüneteljenek a tanfolyamai, és ekkor jött az igazi gyönyörűség: elutazott Balatonfüredre a forditóházba - végre nyugodt környezetben dolgozni. Ott fél évre valót képes volt haladni egy-egy regényben. Egyszerre öten laknak ott különböző országokból, a magyar irodalom szerelmesei, inspiráló társaság tehát, saját szoba, könyvtár, szótárak, séták, odalátogató magyar irók, akikkel konzultálni lehet ...
Aszkétaként élt. Utóbb már macskát sem tartott, hogy ne kelljen majd egyedül hagynia augusztusra.
Egy szerdai napon indult volna a gépe, ő hétfőn délután esett össze. A készülődés napjaiban egy forditáson dolgozott az utolsó pillanatig. Hetente háromszor is találkozott a szerkesztőnőjével, hogy a magyar regényből, mely évtizedek névtelen lappangása után most Európában váratlan sikereket arat - itt is eladható könyvet kovácsoljanak. Itt, ahol a magyar irodalom kevés embert érdekel. Az indulás előtti hétre el is készültek a kézirat teljes újra átfésülésével.
Nem utazott. Nem nézte át a levonatot. Újratanulja az irást balkézzel, rehabilitációs foglalkozásokból állnak napjai egy nagy intézetben, ahol hasonló betegek laknak.
A költészeten innen, a valóság. Küzd, gyakorol, azt mondja, szeretné elérni, hogy ismét utazhasson. Szétosztottuk egymás közt árván maradt csoportjait. A dombon, kerekes székkel megközelithetetlen helyen áll egy kis ház, polcain egy fél életen át gyűjtött magyar irodalom. A szomszédos bambuszliget, a füvek és a madarak már szeretnének beköltözni.



nem tapad moha

Látok egy gimnazista fiút régen, a Mátrában, egy turistaház esti teraszán. Két osztálytársa Rolling Stonest gitározik a tánchoz. As Tears Go By.
Még nem tudhatja akkor, hogy a mai napon miben él majd, miféle gondokban forgolódik, kihez hasonlit éppen azok közül, akikkel az álmait és a napjait benépesitette. Amikor már lassan lefelé kell ballagni a hegyről.
Lehet, hogy egy nagyvárosban él majd, ahol nyár lett éppen, s a horizonton, a látókörének szélén föltünedeznek a balesetek, próbameghalások, mint nyári tűzijátékok, robbannak sorra a minták, a zöld, sárga, rózsaszin petárdák.

a mosoly tükörforditása

2007. május 25. péntek

Mintha ki lett volna jelölve egyetlen nap a héten belül - végig esett. Ám most, szombat reggelre visszajött a szép idő.

Két új könyvet mutat ismerősöm.
Kuraishi Daijiróról szólnak, akinek tavaly láttuk a kiállitását. Képei közül többet is szivesen fogadnék a falamon. Finom, szin-kockákból kialakitott közepes méretű akvarell kompoziciók. Klee-re is emlékeztetnek. Egy mappában kitette a kisebb rajzokat, vázlatokat: egyik-másik csak akkora, mint egy bélyeg vagy egy kártyalap.
Igazi nagy képet csak hármat állitott ki, ezek együtt betöltik a jobboldali falat.

Belép a kiállitóterembe, kicsike fiú, göndör hajú, légies. Fekete trikó, fehér nadrág, szandál - parányi láb, terpesztett lábujjak. Nem is gyermeki, inkább angyali lény.
Balett-mozdulattal köszönt bennünket, meghajolva és szélesen kört irva a karjával, mintha nagy kalappal bókolna. Szavakkal nem köszönthet, mert süketnéma. Idejövet annyit tudtam csak, hogy Down szindrómás.

Ismerősömék kisfia, a 8 éves Down szindrómás Rin odaballag a három nagy képhez, megáll előttük a parketten, és tekintetét rajtuk tartva himbálózni, majd táncolni kezd. Nemsokára Daijiró, a festő melléje szegődik, szembefordulnak. Egyszerű mozdulatokat mutat neki. Rin utánozza, kiegésziti. Félig gimnasztika, félig tánc. Torna és jelbeszéd egyszerre, mindezeknek különös, lassú, egymást figyelmesen kitapogató ötvözete. Némán, gesztusokkal beszélgetnek.
Hosszú perceken át csak nézzük őket.
Nem tudtam, hogy festményekre táncolni is lehet.


Daijiró édesanyja azután elmeséli, hogy a három nagy olajkép cseresznyevirágzáskor készült. Daijiró, aki van, hogy hónapokig nem fest, a virágzó fák ihletében a vászonra térdelve-feküdve napokig dolgozott az ablak előtt.

A tánc végeztével pantomimmel beszélgetni kezdek Daijiróval, kiváncsiak vagyunk egymásra. Az édesanyja segit. Rajzolok is a vázlatfüzetbe. Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy körbevesznek bennünket Daijiró saját festményei, a magyarázat kellő pillanataiban odasiet egy képhez, s valami parányi részletre mutat. Hová való vagyok? Világos, hogy érti az általam skiccelt Európa térképet, mert oda bök, ahol a rajzon Franciaország lehetne, majd pantomimmel kúpszerűt jelez, s az egyik festményéhez lépve egy álló, magas, háromszögszerűre mutat - az ő Eiffel-tornyára. Hid is van ott, gyönyörű dolgok, amiket persze segitséggel sem értek, csak valahogy tudható, hogy jelentéssel birnak.

A lakcimemet olvashatóan másolja át magának egy papirra. Japán jelei felismerhetőek, noha inkább rajzok. Szokatlan a vonás-sorrend, majdnem, ahogy egy térképvázlatot másolunk.

Down szindrómával született és olyan súlyos szervi bajokkal, hogy sokáig az is eredmény volt, hogy életjeleket mutat, majd az, hogy moccan. A süketség egy csecsemőkori fertőzés következménye. Most 36 éves, táncol és fest, a bátyjával külföldre is utazik.

A bátyja az egyik könyvben elmeséli, hogyan ébredt rá, hogy Daijiró tud olvasni.

Hosszú időbe telt, mire megértette, öccse nem azért néz sok amerikai filmet, mintha csak a külföldi filmeket szeretné, hanem mert azok - feliratosak. A párbeszédet, amit a japán filmeknél nem hall, itt elolvashatja. Többet ért belőlük, tehát jobban élvezi őket.

Közös szobában laktak, a báty tanult, s szimpla utánzásnak vélte az öccse sok füzetet megtöltő krikszkrakszait, melyeket az nagy gonddal jegyzett, s kétségkivül itt-ott japán betűk is vegyültek közéjük.
Ám arra lett figyelmes, hogy Daijiró gondosan elteszi és évek elteltével is fellapozza egy-egy bejegyzését, mint aki felidéz egy benyomást, hogy annak alapján fesse a következő képét.
Saját nyelve és irásrendszere van, mely japán kandzsi jeleket is magábafoglal.

Magamról, a húgomhoz való viszonyomból is ismerem, milyen hosszú időbe telik észrevenni a közvetlen közelben is egy nagyon csendes ember talentumait.
Húgom, aki nem tud olvasni, nemrég küldött egy kis keresztszemes himzést, halványkék, falra akasztható keretben.
Egyetlen japán irásjel: a MOSOLY. Tökéletes, gondos, hópihe-tisztaságú munka. Ám valamilyen okból a függőleges tengelye mentén tükrözte a jelet. Nevetnem kellett. Fölcserélődött vajon előrajzoláskor a himzőanyag szine és a fonákja? Biztos, hogy nem szándékosan tette, de rá kellett ébrednem, hogy éppen igy lett az igazi: egyetlen kép tartalmazza a mosolyt és annak tükörforditását.


Az uszodában a minap megint ott volt kedvenc tusfestőm. Amikor először láttam itt őt, vége volt már az úszás órájuknak, s ő a tusolóban önfeledten, hosszan, laza csuklómozdulatokkal pingált a vizsugárral a csempefalra. Ezúttal a medencében javában tempózott, mindenre elszánt komolysággal. Megfelelni akarás és szenvedély. Ismerős ez az összpontositott állapot. Úgy úszott, ahogy Rin táncol, ahogy a húgom rajzol, ahogy Daijiró fest.
Én vajon teljes szivvel azt csinálom, amit szeretek?

meghatározatlan helyek kitöltése

2007. május 26. szombat

(0)
Egy, két, hár-, négy, napsütés!
Igy indult a nap, s ez a dal a szignálja a Peter Barakan vezette szombat reggeli Weekend Sunshine-nak. Japánul konferál, jó hallgatni őt a rádióban munka vagy reggeli mellett. Alapos és közvetlen, japánságához üditően adja hozzá mindazt a szinárnyalatot, amit sértetlenül megőrzött angol karakteréből - a másik szigetországból.



(1)
Van, hogy friss szemmel látsz rá egy ezerszer megszokott tárgyra (utcai feliratra, életedre), s új jelentését fedezed fel.
Az utcánk elejében egy parkolónál kitett táblát: "kiadó hely", valami okból egy nap úgy olvastam: "van ég".
Az "üres" és a "van" irásjeleknek tényleg lehetséges ilyen olvasata, de a magától értődő konvenció miatt arra a feliratra pillantva senki nem az égboltra gondol, hanem üresedésre a parkolóban.

Azóta viszont lett egy fontos táblám. Városszerte.
Mikor elindulok a dolgaimra, épp, mielőtt kiérnék a főút sarokra, egy piros felirat minden nap az mondja: Emeld fel a fejed, bármilyen gondok foglalkoztatnak is ma.
Mindvégig volt, van s lesz fölötted - az égbolt. Van ég. (S ott minden este bál van...)
Pedig ez talán az a város, ahol a leginkább elfeledhetnéd a csillagok létezését, a fények elnyomják őket.


(2)
Milyen egyéb jelentéseket lehetne e táblának tulajdonitani?
- van szabad hely
- van levegő
- létezik üresség,
- égi hangya
- bérelhető hangya
(A hangyásak egy egészen picit önkényesek.)
(Olvasom, rabszolgatartó hangyák ténylegesen léteznek.)
Eljátszom hát ezzel. Nézz föl, mert van égbolt. És égi hangya.
Hol van az elme vidámparkja? A nyelvben.

(3)
Ha regényt olvasol, ösztönösen hozzáadod mindazt a finom részletet, képet, információt, amit a szerző nem foglalt szavakba. Képtelenség is volna minden apróságot elmondani, úgy nem lehetne se könyvet irni, se olvasni. A hiányzó helyeket kitöltjük képzeletből, meglévő tapasztalatainkból.
A rózsa illatát nem lehet elmagyarázni, egy rózsakertben összegyűjtött ezernyi nemesitett tipusét különösen nem.
A tatami (gyékénypadló) illatát japáni olvasó számára fölösleges is volna közelitésekkel érzékeltetni, annak pedig, aki még soha nem szagolta, csak utalhatunk rá - gondoljon valami kellemes szalmaillatra, de azért mégis másra ... Aki szereti, annak a legmeghittebbek közé tartozik.

(4)
A KÚ (ég, üresség) irásjel - kulcsszava a Sziv Szutrának, a Tökéletes Bölcseség Szutrájának, ennek az alapvető buddhista szövegnek. Ott ürességnek forditjuk.
A legvégét csiptem csak el egy rádiós beszélgetésnek, ahol egy iró olyasmit fejtegetett, hogy a Sziv Szutra megértéséhez ... a bambuszra kell gondolnunk.
Hogy mit is mondott, mostmár ki kell következtetnem.
A bambusz - üreges. Ahogy a világ, ahogy a testünk, ahogy az anyag ... hiszen valódi, szigorú értelemben vett tömör kitöltöttség nem is létezik.
A buddhizmus tehát - bambusz-bölcselet, üreg van a közepén.
Még az sem lehetetlen, hogy az Üresség fogalom valóban úgy született és vált központi gondolattá, hogy egyszer régen valaki figyelmesen megnézett egy kettévágott bambuszt.
Aztán igy szólt: "A dolgok lényege üres. ... A forma tehát üresség, s az üresség valójában forma. Az üresség nem különbözik a formától és a forma nem különbözik az ürességtől. Ami forma, az üresség, s ami üresség, az forma...."

Nem horror vacui, hanem az üresség öröme.


(5)
Meséli valaki, hogy újraforditotta a legismertebb pop dalt, John Lennon: Imagine-jét. "Képzeld el, hogy nincsen Menny ... fölöttünk csak ég". A "menny" szó a japánban is más, mint az "ég", van rá külön irásjel.

(6)
Most úgy tűnik, hogy csak és kizárólag meghatározatlan helyek léteznek, s az életünk nem más, mint a kitöltésükkel való foglalatoskodás. Minden percben kitöltjük és továbbépitjük a világot. Ami nem is tud más lenni, mint üreges.

(7)
Az ember többnyire olyasmit szokott felfedezni, ami már régóta benne motoszkált, a tudat alatt vagy tudatközelben. Készen van tehát, hogy észrevegye, ne menjen el amellett, amit föl kell fedeznie. Hallott már az égről.

(8)
Égi hangya? Talán szárnyashangya? Vagy egy felszabadult, repülni is képes, emberi vonásokkal is biró parányi lény? Netán: HangyaL?



(9)
Tokió, a bambusz-szerkezetű város
- Ha tehetném - dobta föl Yumi, a festőnő egy merészen álmodozó órában - megvenném Tokió közepét. Igen, a Hibiya parktól északra, a város kellős közepén azt a hatalmas, kihasználatlan területet.
És csinálnék egy olyan negyedet, ahol a Down-szindrómások laknak. Az angyalok. Naponta megfordulnál itt, mert az útvonalak úgy lesznek megszerkesztve, hogy bárhová indulsz, bármilyen ügyed van, útba esik a Downtown.

tokió köldöke ...

2007. május 27. vasárnap

Ha gyerekkorod végéig templomba jártál, évtizedek múlva is bújkálhat benned egy halvány fantomfájdalom vasárnap délelőtt. Egy homályos érzés, hogy nem itt lenne a helyed, hogy ünnepre vágysz, a régihez hasonló módon szeretnéd megtisztogatni a lelkiismeretedet.

Édesanyánk haláláról telefonon értesitett a bátyám néhány éve. Otthon téli éjszaka volt, itt napos, enyhe reggel.
Hirtelen el kellett sietnem valami szent helyre, egyedül szembenézni a hirrel. Azóta a nap óta valahogy megváltozott a viszonyom a közeli Ómiya shintó szentélyhez. Épp olyan jól tudok itt anyámra gondolni, mint otthon, amikor megállok a sirja előtt.



Itt nincs mise, akkor jössz, amikor akarsz. Megállsz egy percre a lépcsőn, az egyik oldalán teljesen nyitott, fából épült szentély előtt. Arany diszek, méltóság. A hinoki fa illata, az évszak virágai. A kápolna pedálos orgonája helyett egy-egy ritka döndülés a hatalmas dobon.

Fehér felsőrészes, bokáig érő narancsszin szoknyás lány, hosszú szelid csokorba fogva hátul a haja, lassan táncol az oltár előtt, az imát kántáló férfi mellett. Fürtbe szedett rézcsengettyűket ráz, széttárja karját, s szélesen hullik alá a palást ujja.
Ez most egy család által rendelt szertartás. Térdelnek a sarkukra ülve, két kezük a földön maguk előtt, gyönyörű, elegáns kimonóban a hölgyek, és komoly feketében a férfiak.

A lépcsőn is a szabadban állsz, körbevesz a szentély parkja, az évszázados fák.

A szentély belseje felé nézel, de azt is látod, hogy jobbra, a nagy fák árnyékában ijászok várnak, gyülekeznek. A lányokon fehér rövidujjú blúz és fekete, bokáig érő hakama szoknya, nevetgélnek, egy gumirozott szalaggyűrűt feszitenek ki, lassan, összpontositva, gyakorolják az ij megfeszitését. Egyikük, egy rövidhajú lány, sárgadinnye méretű, fényes zöld labdát pörget a mutatóujján, majd azt gyakorolja, hogy egyik tenyeréből végigfuttatja a vizszintesen tartott karján és vállán-hátán hátul a másik karján át.

Templom és templomkert egyben, több épület, kavicsos térséget vesznek körül. Szinte folyamatos az átmenet a templom - a park - az erdő között.

Férfi- és női gingkó, derekukon karnyi vastag, fonott kötél. Az elszálló varjak hangja. Az állatok, növények itt nincsenek kizárva az üdvösségből.

A fák annyira hatalmasak, szépek, hogy ez a terület templom lenne akkor is, ha nem volna itt - egy templom.

Mitől szent egy hely? Talán csak egy közös gondolat kell hozzá. Annyi, hogy mindannyian ünnepélyes jelentőséget tulajdonitunk neki.

Egy műsorban lerajzoltatták gyerekekkel, gimnazistákkal, hogyan képzelik el a marslakókat. Akkor, az ötleteik értékeléséből megértettem, hogy ha léteznek földönkivüliek, a testfelépitésük nem lehet mindenben merőben más, mint az emberé. A látószervüknek például nem a föld közelében, hanem a tesük egy felső pontján célszerű elhelyezkednie. Azt hiszem, hogy a világ ismeretlen vallásaival is valahogy igy lehet: hasonló emberi szükségletre kell választ adniuk.

D.T. Suzuki, a zen buddhizmus ismert bölcse, aki egy életet töltött a vallások tanulmányozásával, amikor már a kilencvenes éveit taposta, a kérdésre, hogy mi a vallás, igy felelt: "Tudni, hogy van másik ember is."

Az Ómiya 944 éves szentély, úgy nevezi magát, hogy "Tokió köldöke", ahová csecsemőket, kisgyerekeket hoznak megáldani.

A templom funkcióval itt összefér, hogy Nó előadást rendezzenek a területén, s hogy most éppen törpefa kiállitás van, és a fedett fakerités befelé néző oldalát szinte befedik a szentélyhez tartozó óvoda gyerekeinek rajzai.

A templom fogalmával az is összefér, hogy a gyerekek ide járjanak játszani.
Valahol vidéken, egy buddhista templom kertjében a vén, súlyos fakapu előtt most két kissrác guggol.
Erősen néznek valamit kettőjük között.
Fatörzsből kifűrészelt és simára csiszolt nagy korong, szépen látszik a sok évgyűrű. Két bikaerős szarvasbogár kapaszkodna egymásnak. A fiúk szumó birkóztatják őket.
Az izgalom abból fakad, hogy a bogarak nem olvasták el a verseny szabályzatát, a kerülő megoldásokra hajlamosak. Noszogtatni, pöcögtetni kell őket, százszor is vissza kell mindkettőt rakni a kör közepére.
S bizony, ezen május végi alkonyon, a templom kapujában - itt kell kiderülnie, hogy a kisebbik, véznább alkatú bogár Mahatma Gandhit vallja szellemi mesterének.


Szigetünkön, itt, ahol hét nappal ezelőtt naplóirásba és rajzolásba kezdtünk, van egy kedvelt rovar, a kabóca, akiről azt tartják, hogy évekig lappang lárvaként a földben némán, majd előbújik, és fönn a napvilágon egyetlen héten át ciripel.

Viszlát, kedves netnapló olvasó.