tokió köldöke ...

2007. május 27. vasárnap

Ha gyerekkorod végéig templomba jártál, évtizedek múlva is bújkálhat benned egy halvány fantomfájdalom vasárnap délelőtt. Egy homályos érzés, hogy nem itt lenne a helyed, hogy ünnepre vágysz, a régihez hasonló módon szeretnéd megtisztogatni a lelkiismeretedet.

Édesanyánk haláláról telefonon értesitett a bátyám néhány éve. Otthon téli éjszaka volt, itt napos, enyhe reggel.
Hirtelen el kellett sietnem valami szent helyre, egyedül szembenézni a hirrel. Azóta a nap óta valahogy megváltozott a viszonyom a közeli Ómiya shintó szentélyhez. Épp olyan jól tudok itt anyámra gondolni, mint otthon, amikor megállok a sirja előtt.



Itt nincs mise, akkor jössz, amikor akarsz. Megállsz egy percre a lépcsőn, az egyik oldalán teljesen nyitott, fából épült szentély előtt. Arany diszek, méltóság. A hinoki fa illata, az évszak virágai. A kápolna pedálos orgonája helyett egy-egy ritka döndülés a hatalmas dobon.

Fehér felsőrészes, bokáig érő narancsszin szoknyás lány, hosszú szelid csokorba fogva hátul a haja, lassan táncol az oltár előtt, az imát kántáló férfi mellett. Fürtbe szedett rézcsengettyűket ráz, széttárja karját, s szélesen hullik alá a palást ujja.
Ez most egy család által rendelt szertartás. Térdelnek a sarkukra ülve, két kezük a földön maguk előtt, gyönyörű, elegáns kimonóban a hölgyek, és komoly feketében a férfiak.

A lépcsőn is a szabadban állsz, körbevesz a szentély parkja, az évszázados fák.

A szentély belseje felé nézel, de azt is látod, hogy jobbra, a nagy fák árnyékában ijászok várnak, gyülekeznek. A lányokon fehér rövidujjú blúz és fekete, bokáig érő hakama szoknya, nevetgélnek, egy gumirozott szalaggyűrűt feszitenek ki, lassan, összpontositva, gyakorolják az ij megfeszitését. Egyikük, egy rövidhajú lány, sárgadinnye méretű, fényes zöld labdát pörget a mutatóujján, majd azt gyakorolja, hogy egyik tenyeréből végigfuttatja a vizszintesen tartott karján és vállán-hátán hátul a másik karján át.

Templom és templomkert egyben, több épület, kavicsos térséget vesznek körül. Szinte folyamatos az átmenet a templom - a park - az erdő között.

Férfi- és női gingkó, derekukon karnyi vastag, fonott kötél. Az elszálló varjak hangja. Az állatok, növények itt nincsenek kizárva az üdvösségből.

A fák annyira hatalmasak, szépek, hogy ez a terület templom lenne akkor is, ha nem volna itt - egy templom.

Mitől szent egy hely? Talán csak egy közös gondolat kell hozzá. Annyi, hogy mindannyian ünnepélyes jelentőséget tulajdonitunk neki.

Egy műsorban lerajzoltatták gyerekekkel, gimnazistákkal, hogyan képzelik el a marslakókat. Akkor, az ötleteik értékeléséből megértettem, hogy ha léteznek földönkivüliek, a testfelépitésük nem lehet mindenben merőben más, mint az emberé. A látószervüknek például nem a föld közelében, hanem a tesük egy felső pontján célszerű elhelyezkednie. Azt hiszem, hogy a világ ismeretlen vallásaival is valahogy igy lehet: hasonló emberi szükségletre kell választ adniuk.

D.T. Suzuki, a zen buddhizmus ismert bölcse, aki egy életet töltött a vallások tanulmányozásával, amikor már a kilencvenes éveit taposta, a kérdésre, hogy mi a vallás, igy felelt: "Tudni, hogy van másik ember is."

Az Ómiya 944 éves szentély, úgy nevezi magát, hogy "Tokió köldöke", ahová csecsemőket, kisgyerekeket hoznak megáldani.

A templom funkcióval itt összefér, hogy Nó előadást rendezzenek a területén, s hogy most éppen törpefa kiállitás van, és a fedett fakerités befelé néző oldalát szinte befedik a szentélyhez tartozó óvoda gyerekeinek rajzai.

A templom fogalmával az is összefér, hogy a gyerekek ide járjanak játszani.
Valahol vidéken, egy buddhista templom kertjében a vén, súlyos fakapu előtt most két kissrác guggol.
Erősen néznek valamit kettőjük között.
Fatörzsből kifűrészelt és simára csiszolt nagy korong, szépen látszik a sok évgyűrű. Két bikaerős szarvasbogár kapaszkodna egymásnak. A fiúk szumó birkóztatják őket.
Az izgalom abból fakad, hogy a bogarak nem olvasták el a verseny szabályzatát, a kerülő megoldásokra hajlamosak. Noszogtatni, pöcögtetni kell őket, százszor is vissza kell mindkettőt rakni a kör közepére.
S bizony, ezen május végi alkonyon, a templom kapujában - itt kell kiderülnie, hogy a kisebbik, véznább alkatú bogár Mahatma Gandhit vallja szellemi mesterének.


Szigetünkön, itt, ahol hét nappal ezelőtt naplóirásba és rajzolásba kezdtünk, van egy kedvelt rovar, a kabóca, akiről azt tartják, hogy évekig lappang lárvaként a földben némán, majd előbújik, és fönn a napvilágon egyetlen héten át ciripel.

Viszlát, kedves netnapló olvasó.