a pearl-utcai fiúk

Száz éve, 1907. április 10.-én jelent meg Molnár Ferenc könyve.

*****

- Magyart tanitottam - mesélte Bancsi Mihály - a japán külügyminisztérium nyelvi központjában, Tokióban. Sok éve történt. Egyetlen fiatalember volt a diák. Intenziven foglalkoztunk vele a hét öt napján reggeltől délutánig, felváltva a másik tanárral, Iwasaki Etsukóval.
Sterilen tiszta, világos szoba, mindig kettesben, egymással szemben ülve - tanár és diák.
Nem volt izgalmas tanitani őt. Kitűnő esze volt, és létszükséglet neki a magyar nyelv, hiszen diplomata lesz - de valahogy máshol jártak a gondolatai.

Már több hónapja folyt ez igy, nyúztuk a tankönyvet, mikor egy tavaszi délután a sokadik nyelvtani gyakorlatban - egészitsük ki az alábbi mondatokat - fölbukkant egy szóösszetétel.
A Pál-utcai fiúk.
- Mi ez? - ráncolta a szemöldökét.
- Egy regény - dörmögtem.
- Azt én tudom.
- Ismeri? - emeltem fel a fejem.
- Igen. De hogy kerül ide?
- Például úgy, hogy Iwasaki tanárnő forditotta japánra.
Eleven tekintet nézett vissza rám, nyilvánvalóan megváltozott a levegő. Aztán lassan kimondta:
- Ez volt a legkedvesebb könyvem.

Az áprilisi délutánon, amely olyannak indult, mint a többi, egyik pillanatról a másikra beröppen a zárt tanterembe a gyerekkori képzeletvilága, s megszólitja:
- Itt vagyok! S te ma is ugyanaz a kisfiú vagy, aki egykor minden reggel a Pál-utcaiakkal ébredtél. Most pedig, ime, éppen abba a városba készülsz, ahová hajdani álmaid szálltak.

Arról, hogy A Pál-utcai fiúk - magyar regény, ebben a pillanatban értesült. Soha nem gondolkozott azon, hogy melyik országban játszódhat. Nyilván Európában - és annyi elég is volt. Egy gyereket sokáig nem foglalkoztat, hogy a kezében tartott regényt valakinek le is kellett forditania.

Megszereztem neki a könyvet magyarul - mielőtt átadtam volna, gyorsan újra megfürödtem a szavakban, képekben, izekben, amelyeket már csak felnőttként vehetünk észre.

Az órát szinesitendő, megpróbálkoztunk, hogy forditjuk mondatról mondatra haladva, de nem messzire jutottunk, még nem értett hozzá eleget.
Ám nem tette félre a magyar A Pál-utcai fiúkat. Minden reggel kipakolta jobb kéz felől a tankönyve és füzete mellé.
A hátralévő másfél hónapban ott volt a szeme előtt. A cimlapra pillantott olykor.
Soha nem felejtette el magával cipelni. Már rég szóba se hoztuk ezt a regényt, de a szertartásnak része maradt.

Amikor Bancsi idáig ért az elbeszélésben, észrevette, hogy Kazukónak, az óvónőnek könnyek gyűltek a szemébe.
- Látom magam előtt ezt a fiút. Én is ilyen voltam.

- El kell még mondanom - tette hozzá Bancsi - nehogy túl édeskés maradjon a végkicsengés, hogy a fiatalember pár hónap után kiugrott a diplomáciai szolgálatból. Visszajött Japánba, és eltűnt a szemünk elől.
A szóbeszéd szerint: énekesi karrierről álmodott, és egyszercsak belevágott. Ki tudja, mi volt igaz ebből? S hogy miért éppen Pesten érte őt az ihlet a bátor elszánáshoz?