a táltos

天馬

- Megsimogattam egy fa derekát - jelentette Bancsi Mihály, amikor visszaérkezett Európából. - Ujjbegyem lassan járta a kéreg domborzati térképét.
Platán volt. Pedig én mindvégig diófára emlékeztem.
A tanterem ablaka alatt áll ma is, az iskola udvarán, ahová kilenc éves koromig jártam. Azóta nem néztem be ide.
Sőt, megvallom, e ragyogó téli reggelen arra járva, percekkel korábban még nem sejtettem, hogy egy hirtelen elhatározással hopp, belépek a kapun.

Megsimogattam a régi fát. Az ő ágaira láttunk ki füzeteink mellől, melyekbe illatos kék tintába mártott tollal szántogattunk. Most visszaemlékeztem, ahogy azon a régi szeptemberi napon, a legelső óraközi szünetben tétován álldigáltunk a padtársammal a fa alatt.
A tanyasi kisfiú és a városi. A szokatlan iskolai ruhában, megilletődötten próbáltuk megoldani a Boros tanitónénitől kapott első feladatot - hogyan is kell azt? - szünetben az udvaron szépen, párban le s föl sétálgatni.

Az egykori folyosón, termünk külső falán most térkép függ, A VILÁG NYELVEI, melyen 45-ös számmal, piros szinű foltcsoport jelzi a japán anyanyelvűek szigeteit.

Derűs, enyhe téli délelőtt. Átvágtam az utca túloldalára és egyenest beültem egy internet kávézóba. Ott ujjbegyeim - melyek az előbb még a platán bőrét simogatták - párat kattintottak a billentyűzeten, s varázsütésre, máris földerengett Tusváros látképe.
Itt-ott szokatlan volt ugyan a táj, a japán jelek helyett kis kockák jelentek meg a képernyőn.
Semmi baj, lépett oda az ügyelő fiú, azonnal telepitjük a japán nyelvi jelkészletet.
Mit parancsolsz, édes gazdám? - kérdezte a gép, aztán egy újabb varázsige és a jószág újrainditása után könnyedén megérkeztem a városba, melynek mostmár minden szöglete olyan volt, amilyennek megszoktam. Láthatóvá vált, hogy bizony ott laknak Tusvárosban a jó öreg japán telepesek is, a kanák és kandzsik, otthonosan tesznek-vesznek a római betűs szövegmezők mellett.

Tusvárosban ültem hát, rálátással az utca túloldalán az iskolára, ahol megtanultuk papirra vetni az első