a mosoly tükörforditása

2007. május 25. péntek

Mintha ki lett volna jelölve egyetlen nap a héten belül - végig esett. Ám most, szombat reggelre visszajött a szép idő.

Két új könyvet mutat ismerősöm.
Kuraishi Daijiróról szólnak, akinek tavaly láttuk a kiállitását. Képei közül többet is szivesen fogadnék a falamon. Finom, szin-kockákból kialakitott közepes méretű akvarell kompoziciók. Klee-re is emlékeztetnek. Egy mappában kitette a kisebb rajzokat, vázlatokat: egyik-másik csak akkora, mint egy bélyeg vagy egy kártyalap.
Igazi nagy képet csak hármat állitott ki, ezek együtt betöltik a jobboldali falat.

Belép a kiállitóterembe, kicsike fiú, göndör hajú, légies. Fekete trikó, fehér nadrág, szandál - parányi láb, terpesztett lábujjak. Nem is gyermeki, inkább angyali lény.
Balett-mozdulattal köszönt bennünket, meghajolva és szélesen kört irva a karjával, mintha nagy kalappal bókolna. Szavakkal nem köszönthet, mert süketnéma. Idejövet annyit tudtam csak, hogy Down szindrómás.

Ismerősömék kisfia, a 8 éves Down szindrómás Rin odaballag a három nagy képhez, megáll előttük a parketten, és tekintetét rajtuk tartva himbálózni, majd táncolni kezd. Nemsokára Daijiró, a festő melléje szegődik, szembefordulnak. Egyszerű mozdulatokat mutat neki. Rin utánozza, kiegésziti. Félig gimnasztika, félig tánc. Torna és jelbeszéd egyszerre, mindezeknek különös, lassú, egymást figyelmesen kitapogató ötvözete. Némán, gesztusokkal beszélgetnek.
Hosszú perceken át csak nézzük őket.
Nem tudtam, hogy festményekre táncolni is lehet.


Daijiró édesanyja azután elmeséli, hogy a három nagy olajkép cseresznyevirágzáskor készült. Daijiró, aki van, hogy hónapokig nem fest, a virágzó fák ihletében a vászonra térdelve-feküdve napokig dolgozott az ablak előtt.

A tánc végeztével pantomimmel beszélgetni kezdek Daijiróval, kiváncsiak vagyunk egymásra. Az édesanyja segit. Rajzolok is a vázlatfüzetbe. Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy körbevesznek bennünket Daijiró saját festményei, a magyarázat kellő pillanataiban odasiet egy képhez, s valami parányi részletre mutat. Hová való vagyok? Világos, hogy érti az általam skiccelt Európa térképet, mert oda bök, ahol a rajzon Franciaország lehetne, majd pantomimmel kúpszerűt jelez, s az egyik festményéhez lépve egy álló, magas, háromszögszerűre mutat - az ő Eiffel-tornyára. Hid is van ott, gyönyörű dolgok, amiket persze segitséggel sem értek, csak valahogy tudható, hogy jelentéssel birnak.

A lakcimemet olvashatóan másolja át magának egy papirra. Japán jelei felismerhetőek, noha inkább rajzok. Szokatlan a vonás-sorrend, majdnem, ahogy egy térképvázlatot másolunk.

Down szindrómával született és olyan súlyos szervi bajokkal, hogy sokáig az is eredmény volt, hogy életjeleket mutat, majd az, hogy moccan. A süketség egy csecsemőkori fertőzés következménye. Most 36 éves, táncol és fest, a bátyjával külföldre is utazik.

A bátyja az egyik könyvben elmeséli, hogyan ébredt rá, hogy Daijiró tud olvasni.

Hosszú időbe telt, mire megértette, öccse nem azért néz sok amerikai filmet, mintha csak a külföldi filmeket szeretné, hanem mert azok - feliratosak. A párbeszédet, amit a japán filmeknél nem hall, itt elolvashatja. Többet ért belőlük, tehát jobban élvezi őket.

Közös szobában laktak, a báty tanult, s szimpla utánzásnak vélte az öccse sok füzetet megtöltő krikszkrakszait, melyeket az nagy gonddal jegyzett, s kétségkivül itt-ott japán betűk is vegyültek közéjük.
Ám arra lett figyelmes, hogy Daijiró gondosan elteszi és évek elteltével is fellapozza egy-egy bejegyzését, mint aki felidéz egy benyomást, hogy annak alapján fesse a következő képét.
Saját nyelve és irásrendszere van, mely japán kandzsi jeleket is magábafoglal.

Magamról, a húgomhoz való viszonyomból is ismerem, milyen hosszú időbe telik észrevenni a közvetlen közelben is egy nagyon csendes ember talentumait.
Húgom, aki nem tud olvasni, nemrég küldött egy kis keresztszemes himzést, halványkék, falra akasztható keretben.
Egyetlen japán irásjel: a MOSOLY. Tökéletes, gondos, hópihe-tisztaságú munka. Ám valamilyen okból a függőleges tengelye mentén tükrözte a jelet. Nevetnem kellett. Fölcserélődött vajon előrajzoláskor a himzőanyag szine és a fonákja? Biztos, hogy nem szándékosan tette, de rá kellett ébrednem, hogy éppen igy lett az igazi: egyetlen kép tartalmazza a mosolyt és annak tükörforditását.


Az uszodában a minap megint ott volt kedvenc tusfestőm. Amikor először láttam itt őt, vége volt már az úszás órájuknak, s ő a tusolóban önfeledten, hosszan, laza csuklómozdulatokkal pingált a vizsugárral a csempefalra. Ezúttal a medencében javában tempózott, mindenre elszánt komolysággal. Megfelelni akarás és szenvedély. Ismerős ez az összpontositott állapot. Úgy úszott, ahogy Rin táncol, ahogy a húgom rajzol, ahogy Daijiró fest.
Én vajon teljes szivvel azt csinálom, amit szeretek?