tetű úr meglátogat

Őszi napfény vetül az iróasztalomra. 

Csendesen szótárazgattam, amikor szólt a csengő.

Nem pattanok fel csak úgy a munkából. De mégegyszer csengettek. Odamentem hát az előszoba ajtóhoz, és kikémleltem.

A postás. Aláirtam a kézbesitési utalványt. Kis csomag, benne fahéjas meg csokis kekszek. Egy ismerősöm sütötte. 

Visszaülök dolgozgatni, egyszercsak szelid kopogást hallok. 

Ezt megismerem, a szomszéd macskája.

 Jött, hogy igyunk egy kis tejet. Épp csak felhörpintettük a nyitott ajtóban állva. Beszélgetni most nem érek rá, mondtam neki.

Na, nem sokáig jutottam a munkával, harmadszor is zörgetnek. Férfias erővel, türelmetlenül. 

Irány az előszoba, a kémlelőnyilás.

Hát, Shirami úr az, a tetű ismerősöm, akitől nemrég egy este annyira megijedtem. 

Nincs nála konyhakés, mondja, engedjem be. Különben is, önvédelemből szokott csak fölfegyverkezni. 

- Nem bántok én senkit, csak engem ne támadjanak a csúf ábrázatom miatt.

Most rendesen volt öltözve, csokornyakkendőt is viselt.

- Vesse le a csizmát - mondom neki.

- Fázós a lábam.

- Kap egy meleg zoknit idebentre.

- Jaj, csak ne azt! - szisszen föl. - Halálosan félek a szitakötőktől. És a szúnyogoktól.

- Ha csak festve vannak akkor is?

- Akkor is.

- Jó, van itt egy ártatlan pettyes zokni.

Leültettem. 

- Tanácsot jöttem kérni - mondja. - Hallja maga is ezt a sok gyönyörű ciripelést. A kabócákat, meg most az őszi tücsköket ... Az jutott eszembe, hogy szeretnék én is zenét tanulni.

- Bizony, nem lenne butaság - mondom neki.

- Igen, de milyen hangszert válasszak? 

- Épp holnap készülök az óvodába - feleltem -, meg fogom kérdezni a nagycsoportosokat, mit ajánlanak.

- Az jó lesz.

- Ebben maradhatunk.

- Aztán, ha már itt járok, belenéznék az újságba is. 

- Jó, tessék. 

Átadom neki, és ő már olvassa hangosan: 

- "Tök, répa, padlizsán." - bólint, fölnéz rám - Milyen igaz! Okosan mondják. Tök. Nyakunkon a Mindenszentek, készülhetünk a Halloween-re. 

- Hozok bele egy kis teát, jó? - mondom neki.

Köszöni, az jól fog esni.

Amig a vizet forralom a konyhában, kiáltást hallok:

- Jaj, egy szúnyog! Itt se vagyok! ... Viszlát!

Besietek a szobába, Tetű úrnak már hűlt helye.

A teáját megiszogattam én magam.

Biztos vissza fog jönni a napokban, hiszen a csizmája itt maradt.

este az öbölnél

sengai 173

nyári emlék

Ő a legkisebb fiú a középsős csoportban.

A többiek már húsz perce rajzolnak, őelőtte a hatalmas lap még makulátlan fehér. 

Kezdéskor megkérdeztem, hol járt a nyáron, s azt felelte, állatkertben voltak a szüleivel.

Mit láttál?

Oroszlánt.

És még?

Csend. Nézi fegyelmezetten a rajzlapot. Simogatja a nyitott dobozban a zsírkrétákat.

A többiek jól előrehaladtak, van, aki telerajzolta a lapját. Nem akarom zavarni, távolabb cirkálok, úgy pillantok felé tapintatosan.

Már rajzol. Keményen nekifeküdt, nyomja a kék krétát, sűrűn, gondos fizikai munkával befedi sötétkékkel szinte az egész lapot egy nagy kerekded foltban.

Mi lesz?

A tenger.

Nyelek egyet, bánatosan nézem a massziv sötét tömeget.

Nem hinném, hogy ha akarna is egyáltalán, erre a rétegre még valamit rá lehet vinni. 

De igen, őneki sikerül. 

Legvégül, szinte már időn túl odarajzol két nevetős teknősbékát, akik nagy mélység fölött, egyszerre a vizben és a viz színén lebegnek. Úsznak, kéz a kézben.

Van nekem is itthon egy doboz Crayola zsírkrétám. Sok éve, amikor először látogattam Tokióba, a Ginzán vettem, az Ito-ya írószer áruházban. Mondhatom, szinte az illatáért. Alig használtam aztán. Nem tudom, mi lehet ez, de amikor én óvodás voltam, ilyen szaga volt a gyurmának, amivel naponta játszottunk. Azóta csak Crayola zsírkrétán éreztem ezt az illatot. 

Miért is veselkedsz neki, hogy emlékezetből lerajzold egy kisfiú tengeri jelenetét?  Megirigyelted tőle? Közelíteni szeretnél hozzá?

Pedig hát egy gyerekrajzot nemigen lehet pontosan felidézni. De amig az érdes noteszlapon jön-megy a színes kréta, a kezeden átfutkároz valami. Nyári emlék.

私の反面教師

Álarc fonákja tanár

 - akitől az ellenkezőjét tanulod annak, amit hirdet.