lidérckedik

- Emlékszel az ácsműhelyre a park szélén.
- Ahol a kapaszkodó kezdődik?
- Igen. A hid sarkánál.

Éjfél után ott jöttem hazafelé. Már senki nem járt a parkban.
Meg szoktam állni a hidon és nézem az eget. Most holdtalan éjszaka volt, a patak feketén csobogott lenn, csak a sétány lámpái dideregtek rajta.
Szeretem ezeket a napokat koratavasszal, amikor már elhervadt a szilvavirág, de még előtte vagyunk a cseresznyevirág-ünnepek eufóriájának és zsivajának.
A téli daphné bokor ideje. Az egész parkot, az utakat, a viz fölötti levegőt szinültig betöltötte az édes virág, a téli daphné illata.

Az ácsműhely már aludt, gyalulatlan gerendákkal az eresze alatt. De üvegfalán át a sötétben egy fénylő üveget lehetett látni bent. Asztalra volt helyezve, és egy felállitott bicikli bekapcsolva hagyott lámpáját egyenesen ráirányitották. Öt lépésnyiről egy feszes fénysávot.
Körben felismerhetetlenül a sötétségbe merült már minden ács-eszköz, a satuk, fűrészek, szögek, enyvek, kalapácsok, a deszkák és a fűrészpor is. Csak az asztalra tett karcsú üveg izzott fényesen.
Hogy mi volt benne? Üres volt. Valami gyantát tarthattak benne, s nem mosták egészen tisztára, ezért a fény még jobban muzsikálhatott rajta.

Ottmaradtam. A rádióból afrikai zenét engedtem a fejhallgatómba, le-föl sétálgattam, mert leülni még hideg lett volna.
Fényűző percek!
A tavasz-váró park. A téli daphné illata és az alvó műhely, melyben egyetlen, fénykerékpárral megcélzott üveg lidérckedik.

- Mint egy ajándék! Hagyhattál volna egy cédulát. Az ajtóba csúsztatva.
- Hogy?
- Köszönöm.

a királynő átfestése

- nyusza, tűzvész után -


Egy sárga gumicsizma volt a modell - mesélte Bancsi - és egy piros cipőcske. Egyszerű formák, alapszinek. A középsősök ma használtak vizfestéket harmadszor. Jól ment, látszott, hogy az alma-banán illetve a sárgarépa-padlizsán csendélettel már megvivtunk. Most is vigan toccsantották egymásba a szineket, volt, aki énekelve, sőt táncolva pingált, de már nem érezték szükségét, hogy végül az összes festéket egybekeverjék és a lapot vastagon, az elszakadásig, péppé ázásig szisztematikusan moslékbarnára lemázolják.
Ámulatos új szinek születtek. De kialakultak szépen a formák is, a csizma L alakja, meg a kisebb piros cipellő, s annak olykor a mosolygó arca.

Kihordtam a terasz betonjára a lucskos-folyós, nagy lapokat, a gyerekek elmosták az edényeket, ecseteket, nedves ruhával letörölgették a viaszkosvásznat.
Egy kicsi lány, a legszelidebb, megszólitott, s megkért, kiabáljam, legyek szives, azt, hogy "Tűz van! Tűz van!"
- Miért?
- Mert megint szeretném hallani.
- Hogyhogy megint?
- Hát, a múltkor olyan jó volt, mikor kiabáltad.
Az udvar felé mutatott.
Most végre eszembe jutott. Két hónapja történt, hogy a rajzolást és az óvoda összes foglalkozását megszakitotta a tűzvédelmi gyakorlat. A gyerekeket az óvónénik kivezették az udvarra, csoportonként úgy ültek, hogy lássák középen a piros műanyag útelzáró kúpot. Ez a karcsú figura alakitotta a tűzvész szerepét.

Egy felnőtt tüzet kiabál, odaszalad az oldalt letett poroltóhoz, fölkapja, irányt vált, a piros bábu közelébe fut, és két méterről körbefújja fehér porral. A cselekvéssort külön-külön hibátlanul eljátszotta egy konyháslány, az irodai mindenes fiú, s a védőnő. Közkivánatra én következtem. Nem akartam meghallani, de előhúztak. A gyerekeknek tetszett, hogy meg lesz ismételve a szindarab, amivel még nem teltek be.

Megálltam hát az udvar közepén, nyugtáztam a távolságokat, a poroltó helyét, a feladatok sorrendjét. Ez a terület a szomszédban lakó dúsgazdag családé volt valamikor, ők adták el ősi kertjük egy darabját, s azt tartják, ahol gyerek van, ott természetes, hogy zsivajnak is kell lennie. Semmiféle visitás nem billenti meg a nyugalmukat. Végighordoztam a tekintetem az összes kis lurkón, akik dideregve guggoltak sorban a földön.

Megpillantottam a lángot ...
a piros királynőt ...
Én lépek.

Ennek a végjátéknak a szives megismétlését kéri most tőlem a kislány, s már rajzanak is köré a többiek.
- Ja, vagy úgy.
Fölmérem őt tetőtől talpig.
Tiszta, komoly tekintet. Kezecskéit szépen megmosta, nem maradt rajtuk sárga vagy piros vizfesték. Rózsaszin trikóján az U*SA HA*NA (Nyu*sza vi*rág) cimű anime szereplői táncolnak: tapsifüles, tulipánokkal.

Készen áll, hogy vezessen. Be a festészetbe.

kis új szállás

- Shinjuku álom-állomás -


Sin nuku - igy hivatkozott rá Emese, egy magyar diáklány, aki bájosan ironikus neveket tudott adni.

Ezernyi vonat, hév és metró, napi kétmillió utas halad át a pályaudvaron, melyről azt tartják, az egyik legforgalmasabb a világon. A Shinjuku (=sindzsuku) állomást nem is igen lehet elkerülnie annak, aki Tokióban megfordul.

A két irásjel - Új Szállás 新宿 - arról mesél, hogy az Edo korban a vidékről föllátogatók hálóhelyei voltak itt, fogadók, panziók, s mindaz, ami velük jár, a bódulat és a kicsapongás intézményei.
Mindmáig eleven a negyednek ez az arca is - huszonegyedik századivá finomodva.
Nyugaton a felhőkarcolók, drága hotelek, fővárosi közigazgatási hivatalok. Délről az egyenként háztömbnyi nagyáruházak, a parkok. Keletről a mulatós-ivós negyed ezernyi bárja, bizarr klubja, a különleges, szélsőséges izlésűek környékei.

- Szerintem úgy is hivhatnánk, hogy Kisújszállás - vélte Bancsi.
- Sőt - tóditott Emese, és ujját billegtetve imitálta a röpülést- akkor már legyen Kisujj-szállás.
- Tök jó - kapta fel a fejét újságiró barátjuk, Minamiuri Yoshio. Kisujját ő is félretartotta, óvatosan és nem túl magasan. - Ugye, tudjátok, mit jelent ez a japán gesztusnyelvben?
- Csaj - bólintott Bancsi. - Valakinek a barinője.
A hangosbemondó vette át a szót, és a befutó Yamanote vonat zakatolása ... Kisújszállás ... Kisujj-szállás ... aztán szépen surrogva nyiltak is az automata ajtók, s ontották ki hármójuk mellé a peronra - kisujj-szállás - a csinos utasok tömegeit.

Vajon meggyökerezik-e valamelyik elnevezés a tokiói jagyar nyelvben? S ha igen, melyik? Hiszen tudjuk, a nyelv, még egy tengerentúli laza kis csoporté is autonóm lény, megvan a maga kényes izlése, megvannak a szempontjai. Ő maga tudja, mit hajlandó befogadni az ajánlataink közül.

Föld alatt és föld felett futó utcák, személyesre kitaposott ösvények. A bevált könyvesbolt, lemezüzlet, kávézó, a holdas nyári estére való tetőterasz, a szerkesztők hivatalos ügyeinek intézésére alkalmas, fonott székes presszó, az elbújva olvasgatós helyek ... Telnek az évek, s te azon kapod magad, hogy már nem is vagy vidéki Edóban. Megtapadtál, fölmelegedtél iránta, kibélelted. Egyre több metróállomás köszön rád, s a neveden szólit.

Téli vasárnap este, dermesztő eső csepereg.
Shinjukuban a hév felé ballagsz.
Szépen sikerült a mai nap?
Akárhogy is, pihenten akarod kezdeni a hétfőt, sietsz az otthonodba.
S ha az nem volna, legalább fedél alá.
Amott a járdán, egy nagyáruház oldalában, éppen készül papirdobozokból egy kis új szállás.