nyusza, tűzvész után

- Tizenhét ház égett le - mondják Bancsinak. Tegnapelőtt hajnalban. Ott, szinte a vágányok alatt, a modern pályaudvar árnyékában mindeddig megmaradt ócska dzsumbujban.
A kordonra aggatva kézzel irott papirlap jelzi, hogy a Patyolat megmenekült, s ha félrehajtod a rácsot, érte mehetsz az ingeidért.
Talponállók voltak itt, sültcsirkés kocsmák, antikvár és ócskás. Kis üzletek, bádogfedelű sikátorok. Bancsi Mihály egyik számontartott környéke.
A lelocsolt tábortűz szaga, megsokszorozva.
Üszkös, fekete gerendák, lángmarta oszlop-csonkok erdeje, beomlott, beszaggatott vacak tetők.
Belátni egy szénné égett üzlet belsejébe, formájukat is elvesztett, koromfekete kacatok, s ami felismerhetően megmaradt: az üzlet előtt állott cigarettaautomata előfala, a harmincféle csinos műcigaretta doboz.
Lehet, hogy gyújtogatás, találgat egy asszony. Nem, senki sem sérült, mert hajnali, üres boltok égtek.

A régi padon kövér lány ül mozdulatlanul, felnőtt nyulat ölel, s mindketten rendületlenül merednek az üszkös gerendákra.
- Megenged egy fényképet? - lép elé Bancsi.
Mosoly ragyog fel az arcán, nyulát is szembeforditja a géppel, máris pózban ülnek.
Megbabonázott tekintetüket végre elszakithatják a romokról.

A fényképet Bancsi egy ügyetlen mozdulattal elveszitette, ám a látvány ereje napok múlva sem csappant. Szüntelenül kisértette őt.
Vajon ki lehet a lány?
Ki volt ez a nyúl?
Mit akartak üzenni?
Egyetlen támpont az állomás neve volt, Mizo-no-Kuchi: Az-üreg-szája. Meg talán, hogy a leégett környék alagút-szerű fedett utcával kezdődött, melynek falát hosszan-hosszan könyvespolcok szegélyezték, egy filléres antikvárium utcára csordult polcai, mellettük pedig rég felnőtt unokák plüss-állatkáit, képeskönyveit vesztegették.

now playing

most ezt a zenét hallgatjuk
.

február

(tokiói rajzok - 11.)

Irásjelek függőleges sorait jegyzi a noteszbe sebesen,
föntről lefelé, föntről lefelé.
Sokráncú női kéz.
Sötétlila kötött sapka.
Erős szemüvegen át a hirdetőtábla, az idei szilvavirág haiku verseny kiemelt munkái.
Feltámadó szél.
Faparázson sülő édesburgonya,
fehér, rózsaszin, bordó szilvafák.
Fönn, a tiszta ég.

.

szcenika

- Tokió álom-állomás -


Egy eldugott kis téren patinás lemezboltra bukkantunk.
A Kultúrszentély egyetlen helyiség, magasan megpakolva nagylemezekkel. Mintha velük lenne kibélelve, sőt hangszigetelve, mert kétoldalt a polcok sűrűn befedik a falát. Csupa klasszikus zene, némi jazz.
A bejárattal szemközt az öreg, barna mintázatú függöny falépcsőt takar, mely a lakásból vezet le.
Halljuk, ahogy lelépdel, majd a függöny mögül elébünk is lép a tulajdonos hölgy. Itt, megszokott helyén, megáll.

Halovány tojásarc, szinte teljesen ránctalan, s mint egy középkori festmény Madonnája, olyan szelid.
Balján a Milói Vénusz fehér mellszobra, akivel mintegy párban néznek szembe a terecskével, a bejövő alkonyi fénnyel.

- Aki ezt az üzletet létrehozta, már nem él - feleli Miyukinak szemérmesen, anélkül, hogy megnevezné, milyen kapcsolat fűzte az illetőhöz. - Valamikor antikváriumunk is volt.

Miyuki tökéletes hallgatónak bizonyul, az áradó történetbe csupán értő félszavakat és bólintásokat illeszt itt-ott. A hölgy csak őhozzá beszél, nő a nőre néz, de úgy, hogy a mese mindkettőnknek szól.

Kilenc éves volt Tokió bombázásakor, de a szülei előrelátóan messzi vidékre küldték, Kjúsú szigetére. A falusi iskolában, ahol a gyerekek kegyetlenül össze szokták csipkedni, aki egy csöppet is különbözik tőlük, neki szerencséje volt, s éppen ő lett mindenki kedvence. A legszabályosabb tokiói kiejtése miatt.
Előadói tehetségével ma is nyerni tudna. A mi véletlen betoppanásunkat könnyedén átformálja önmagáról szóló interjúvá.

A baloldali falon, fönn a polc teteje és a mennyezet között egy sor apró, tarka plüss és műanyag játékfigura, Mickey és Minnie Mouse, meg más történetekből származó társaik.
Zeneszerzők szemlélik őket a szemközti fal megfelelő helyéről - porcelán mellszobrocskák sora. Finoman kimunkáltak, hófehérek. Tekintetem cirógatja, körbejárja egyiküket, vajon hogy érezné magát egy szerény iróasztalon? Árnyalatnyival kisebb, mint egykori kincsem, a drága Herendi porcelánból készült Lenin. Ezt a zeneszerzőt hatodikban - amikor még két fiú szaladt az óra előtti szünetben a felszerelésért, a Supraphon lemezjászóért és a kikészitett hanglemezért - Szigeti tanár úr igy mutatta be: Bach János Sebestyén.

A koncerteknél tartunk, a tokiói koncertkinálatnál, a hölgy a legnagyobb zongoristák egyéniségét, játékát elemzi. Kezében egy halom friss program, hangverseny-hirdetés. Igazából az élő zenét szereti.

Közben kinn a téren - melytől a nyüzsgő forgalomnak még a gondolata is távol halad - az egyetlen girbegurba fán kigyúlt az ezernyi kék szinű diszégő.
Mocorgunk, valóban mennünk kell.

Még figyelmeztet egy apró titokra.
Innen, ahol állni szokott, éppen szembenéz vele a polc oldaldeszkájára feltűzött fénykép. Olykor hosszan egymáséba fűzik a tekintetüket.
A fiatal Gérard Philipe.
Ha nincs vevő, ő akkor is, minden nap benéz.

a táltos

天馬

- Megsimogattam egy fa derekát - jelentette Bancsi Mihály, amikor visszaérkezett Európából. - Ujjbegyem lassan járta a kéreg domborzati térképét.
Platán volt. Pedig én mindvégig diófára emlékeztem.
A tanterem ablaka alatt áll ma is, az iskola udvarán, ahová kilenc éves koromig jártam. Azóta nem néztem be ide.
Sőt, megvallom, e ragyogó téli reggelen arra járva, percekkel korábban még nem sejtettem, hogy egy hirtelen elhatározással hopp, belépek a kapun.

Megsimogattam a régi fát. Az ő ágaira láttunk ki füzeteink mellől, melyekbe illatos kék tintába mártott tollal szántogattunk. Most visszaemlékeztem, ahogy azon a régi szeptemberi napon, a legelső óraközi szünetben tétován álldigáltunk a padtársammal a fa alatt.
A tanyasi kisfiú és a városi. A szokatlan iskolai ruhában, megilletődötten próbáltuk megoldani a Boros tanitónénitől kapott első feladatot - hogyan is kell azt? - szünetben az udvaron szépen, párban le s föl sétálgatni.

Az egykori folyosón, termünk külső falán most térkép függ, A VILÁG NYELVEI, melyen 45-ös számmal, piros szinű foltcsoport jelzi a japán anyanyelvűek szigeteit.

Derűs, enyhe téli délelőtt. Átvágtam az utca túloldalára és egyenest beültem egy internet kávézóba. Ott ujjbegyeim - melyek az előbb még a platán bőrét simogatták - párat kattintottak a billentyűzeten, s varázsütésre, máris földerengett Tusváros látképe.
Itt-ott szokatlan volt ugyan a táj, a japán jelek helyett kis kockák jelentek meg a képernyőn.
Semmi baj, lépett oda az ügyelő fiú, azonnal telepitjük a japán nyelvi jelkészletet.
Mit parancsolsz, édes gazdám? - kérdezte a gép, aztán egy újabb varázsige és a jószág újrainditása után könnyedén megérkeztem a városba, melynek mostmár minden szöglete olyan volt, amilyennek megszoktam. Láthatóvá vált, hogy bizony ott laknak Tusvárosban a jó öreg japán telepesek is, a kanák és kandzsik, otthonosan tesznek-vesznek a római betűs szövegmezők mellett.

Tusvárosban ültem hát, rálátással az utca túloldalán az iskolára, ahol megtanultuk papirra vetni az első