winter solstice

téli napforduló

Éles holdsarló, előtűnő csillagok, valószinűtlenül tiszta kékség. A narancsszin égi bálnák sötétszürkébe komorodnak.

Bancsi "évfelejtő" vacsorára indul Minamiuri Yoshióval a Szentély-Forrása negyedbe, s most a peronon ácsorognak, vonatra várva.

Régi kis állomásukat maga alá gyűri és már majdnem készen csillog fölöttük az aránytalanul magas, fém és beton állomás-palota.
Az öreg peronról, melynek napjai meg vannak számlálva, éppen keresztüllátni egy pár napja kiégett ház ablakán - túloldalt a hatalmas fenyőre, s a buddhista szentély temetőjében a sirkövekre.
A családnak az agg nagymama kivételével sikerült megmenekülnie.
Ő még emlékezett arra az időre, amikor itt körben a vasút mentén rizsföldek áztak-zöldelltek, s néhány elszórt ház egyike volt az övék.

Hideg szél seper át a peronon.
Máris sötét van.

A hangosbemondó most akadozva bejelenti, hogy három megállónyira, Fudzsi-Néző-Dombnál, valaki a sinek közé esett. Mindkét irányban leállnak a vonatok, meghatározatlan időre.

Ez tizenöt perc.

Egér-forma felhő halad a nyugati égen.

- Téli napforduló - szól Minamiuri - winter solstice. Azt jelenti, hogy tehetetlenségi ponton vesztegel a Nap.
Azután minden jóra fordul.
Érted? Tökjóra.

vidám vadak

鳥獣戯画

Most múlt féléves Tokyo Midtown, a Roppongi negyed kiterjesztése.
Az új Suntory múzeumban, a város legmagasabb épületében rendeztek kiállitást a XII. századi névtelen festő nyulas-majmos-békás tusfestményeiből, a vidám vadakból.

Meglep, hogy egyetlen tekercsről van csak szó (bár négy részből áll és nyolc méter hosszú). Annyira tökéletesek az apró részletei, hogy számos képkivágásban érvényesül, sokfelől ismerős.

Egyetlen falon el lehetett helyezni. Ám a kiállitás több termet és két emeletet megtölt, mert sok, előzményének tekinthető festményt is tartalmaz. Válogatás a megszemélyesitett állatok óriási japán hagyományából, humoros ember- és istenábrázolások, blaszfémia, vaskos humor.
És itt van a vidám vadak tekercsnek jópár olyan másolata, melyeket hires festők készitettek az évszázadok alatt.
Nem csak a tömeg volt az oka, hogy ezeket alig volt kedvem végignézni. Az eredeti annyival frissebb: igazi, belülről jövő. A XII. szdi névtelen - a legrégibb japán manga-festő - tiszta vidámságot és élvezetet áraszt minden ecsetvonásával.
Békák, majmok és nyulak a hullámokban kapálózva, játék közepette, ijászversenyen, szerelemben, büszke nagyúri öltözetben, röhögve, unatkozva, ásitva. Egy-egy figura néhány vonással egyszerre el tudja találni az embert is és a modell állat jellemét is.

Amott majom-uraság imádkozik. Előtte az oltáron lótuszvirágkehely, benne béka-Buddha ül átszellemülten. Vissza-visszatérek hozzá. Milyen megnyugtató, hogy szabad viccelődni a szentekkel, félistenekkel. Méghozzá éppen az imádságra létrehozott térben: hiszen a tekercs a kiotói Kózanji templom féltett kincse volt.

mancsok

hands
熊手1996 október 11, szép őszi este.
A "Tokyu Hands - a kreativ élet áruháza" alatt egy szendvics-büfében olvasgattam Montaigne: Esszéi-t.
Akkoriban küldte T. J. barátom.

Most, hogy ezt irom, leemelem a polcról a karcsú kis könyvet, s nevetek, mert ott van még benne az aznapi, egy évtized előtti blokk a Tokyu Hands irószer osztályáról.
Megőriztem.
Könyvjelző lett belőle az 52. és 53. oldal között, ahol történetesen ceruzával mellé van húzva egyetlen mondat.
Ha már igy esett, fogom és átgereblyézem ide, Tusvárosba:
"A közjólét megkivánja a hazugságot, az árulást és a tömegmészárlást; de engedjük át ezt a munkát alkalmazkodóbb és hajlékonyabb felebarátainknak..."


A könyvet nyitva leforditottam az asztalra. Elcsábitott, amit frissen vásároltam fenn az irószer osztályon: egy füzetke, a japán iskolások által használt simalapú füzet miniatűrje. Hozzá egy toll.

Itt az a szokás, hogy az iskolai füzetek boritója szines fényképekkel és rövid magyarázatokkal tanit is valami érdekeset. Ez történetesen a pandát és közeli rokonait mutatja be, a mosómedvét és a kis vörös macskamedvét - parányi világtérképpel, melyen az elterjedési területük van feltüntetve.
Ahogy firkálgattam ezt-azt, széket, táskát, amit magam körül láttam, egyszercsak észreveszem, hogy az áruházi papirzacskóból kinyúlik egy kis fekete mancs, és szólásra jelentkezik.
- Tudod mit? Rajzolj le engem!
- De hisz már ott vagy a boritón.
- Éppen azért.



Betelt a füzet együltő helyemben, csak a szinezés maradt otthonra.

Lehetne vele játszani, kaptam kedvet, vajon ki mit kezd egy ilyen kis füzettel? Mit ir vagy rajzol bele? Ajánlgattam többeknek, de egyedül N. B. barátom kisfiát ihlette meg, Budán, fogott egy cerkát, s telerajzolta az ő varázslatosan szép, valódi és képzelt állataival.



Ami a saját rokonságomat illeti, anyai nagybátyám volt az, aki egyszer fogta magát és távoli földrészre költözött. Nem bambuszligetbe, hanem mérsékelt övi őserdő mellé, oda nősült, Kanada nyugati oldalára.
Ő mesélte egyszer, hogyan kopik meg az ember anyanyelve idegenben. A faleveleket fésülgette össze a fűből, és hiába törte a fejét, nem és nem jutott eszébe a kezében tartott eszköz magyar neve. Hosszú nyelű, fogakban végződő, ezerszer használta már, hiszen igazi kerti ember, sőt kertészmérnök. Hogyan is mondják magyarul?



Japánban ezt az eszközt hagyományosan bambuszból készitik. Karmai nem T alakú fémből hajolnak ki, hanem legyezőként szétterülő ágakból.
Nevét igy ejtik: "kumade". Két jel összetétele: 熊"medve" és 手"kéz" - egyszóval medvemancs.