debrecen

DEBRECEN 

Címereden őt szeretem: 
a főnix madarat,
ki Napba néz s belőle issza
az arany sugarat.

Ki fönn a lángokon hevül
s parázson lépeget,
de a szárnyai összekötnek 
földet és eget.

Azt szeretem benned ma is:
az életet-adót,
időnként föl-föllángolót,
de el nem hamvadót.

Tüdőt-szívet kitágító
füttyös tereidet,
Templom előtt játszadozó
friss négy szeleidet.

Azt, aki tűnődni se rest,
de gondon is mulat,
s dalol, ha kézről kézre jár
a farsangi kulacs.

A maradandóból újulót,
kit sors se reteszel,
ki nem mindig az vagy, aki vagy,
de voltál és leszel.

       (Kiss Tamás)