and in leaving
A szemem sarkából érzékelem, hogy bejött valaki balfelől. Sokan odapillantunk. A virág lelkét alakító Nó-színészt vártuk, de nem ő az, hanem egy elkésett néző. Őszöreg, sovány férfi, a bevezető híd mellett csoszog nesztelenül, majd leereszkedik egy szélső székre. Ezüstkeretes szemüvegén meg-megvillan a fény.
Hamarosan felbukkan a szellem, Esti-arc-virág szelleme, könnyű kimonóban. Nó-álarcán rezzenetlen, ráfagyott alig-mosoly. Épp az ősz fej mögött araszol előre kísértet-lassúsággal. Mintha az ezüst szemüveg görbületeire rímelne a fakózöldes-ezüstös kimonó mintázata, az indák-kacsok s egy dísztök dupla gömbje. Ha hunyorítok: az aggastyánból, e sudár, aszott nyakú, korhadó fatörzsből válik ki a virág. Még sohasem éreztem ennyire, hogy szellemek járnak-kelnek a Nó színházban.
Vasárnap van, délelőtt tizenegykor kezdődött az előadás. Mesterséges fényben ülünk e hűvös betonteremben, melyben, mintha a szabadban lenne, még fehér kavicsos sávval és tujafákkal övezett faépület is áll: a Nó színpad, oszlopaival, nyersfa tetőzetével. Többszörösen is rejtve vagyunk az odakinn az utcán tündöklő nyári nap valósága elől. Egyfajta köztes világ: betonbunker, óvóhely, rejtett ravatalozó vagy egyiptomi királysír.
Az előadás végeztével úgy távozunk el innen, azokon a zsilipeken át, ahogy bejöttünk: nem az utcára lépünk ki, mert a bejárati hall valami okból hátra, egy falak nélküli alagsori garázsba nyilik. Onnan gyomok, kerti virágok és bambuszcserjék közé jutunk egy hátsó udvarba, teraszok, erkélyek, kiteregetett ruhák otthonosságába. Futókás fal tövéből néz utánunk egy porosodó kisfiú-bicikli arca: Disney-féle Micimackó. Pár éve még valaki, egy törpe vitéz, itt a Nó színház mögötti álmos kertben medveháton nyargalászott.
Néhány lépés, s már a lángoló déli napsütésbe értünk, Tokió város valóságába, a színesen felújított Yamate körútra. Széles járda és kölyök-platánfák, piros kerékpársáv, könnyű vasárnapi autóforgalom, s fönn, a háttérben Shinjuku, a felhőkarcoló üveghegyek.
posted by bm at 11:59 PM
