open and revolving

tetű úr elbitangol (1)

Aznap az óvodai rajzóráról a parkon át bicikliztem haza, még az Ómiya szentélybe is bekukkantottam.
Derült tavaszi ég, sarjadó fűszálak.
Itthon leültem az íróasztalhoz, a szótárak közé.
Mennyi volt az idő?
Hacsak az órád nem sietett 14 percnél többet, még délután 3 sem múlt.
"Na, ez megint nem Tetű úr!" - sóhajtottam, mert a hirtelen zaj inkább a szupervízorra vallott. Ő szokott így rámrontani, ha a vízórákat jön leolvasni. Döng belé a ház.


Most szerencsém volt, olcsón megúsztam.
Bizony, előfordul, hogy 6-kor sőt 9-kor toppan be a szupervízorr. Olyankor aztán óriási számlát sóz a nyakadba, és össze kell húzni magad jó picikére a következő hónapig.
Egyszer éppen abban a pillanatban nyitott rám, amikor a vízóra tizenegyet brekkent. Na, azt sokáig megemlegettem.
Emlékszem, másnap az ebédet alig tudtam kifizetni a közeli kifőzdében. Állok csak a pénztáros-pincérnő előtt fülig pirulva, dermedten, s a karcsú pénztárcámban alig cincog pár fillér. Olyan rémületes zavar fogott el, hogy kirepült a fejemből, mit is ettem.
Csirkét?
Tavaszi tekercset?
Kapros medvetalpat szelidgesztenyével?
Vagy egy jó forró levest?
A pincérnő persze tudta. Ingem-gatyám ráment.