"Akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; akinek pedig
nincsen, attól még azt is
elveszik, amije van."
Vagyis: akinek nincsen, annak is van.
Mindenkinek van, és gyarapítható.
Ha a lejtős utcába érsz a Daikan-Yama negyedben, az egyik emeleti üvegfalon át már hívogat egy cserepes banánfa - a Liaison kozmetikai szalon. Itt van a
talentumok című kiállítás.
Illat, elegancia, jó hangulat. A tulajdonos fiú világjáró, nyitott lélek, aki a szépítkező vendégek között a tér felében rendszeresen kiállításokat rendez.
Most vízfestmények. Hat tehetséges fiatal: két lány és négy fiú. Mindannyian 12 év körüliek, és Down szindrómásak.
Kapok egy pohár italt, egy halványzöld jeges teát. Kalauzomul szegődik az egyik kozmetikus lány, a többiek a tágas térben a tükrök előtt hajakat csinositanak.
A Hiroki nevű kisfiú képe előtt állunk: "Dzsungel oroszlánnal".
Van hozzá történet is, mondja a lány. A kisfiú nagyapja kórházba került. Őneki festette. Amikor megmutatták a nagyapának, jobban lett. Kikerült a kórházból, és "még ma is él".
A rajzkör vezetőjének a kisfia az egyik tag. Hozzá gyűjtötte a többieket. Látni a képekből: finoman bánik a gyerekekkel, a technikákat megmutatja, de hagyja őket kedvükre festeni, nem vezeti a kezüket.
Az egyik kislányt, Yókót szemmel láthatólag a csillagképek érdeklik. Gondolom, itt-ott falinaptárról másol. A tóban fenyőfasor tükröződik, fönn a magasban az égen csillagkép, meg szarvasok-húzta szán Mikulással. A címe: "Biztos, hogy eljön".
Amott, Shinichi egyik képén víz alatti világ. Nagy barna hal uralja, szinte betölti a lapot - lehetne bálna - körötte sok pici úszó lény. A címén valamiért napok múlva is elmosolyodom: "Halak jönnek-mennek".
Felvidulva lépek ki az esti szemerkélő esőbe, s ujjnyival a föld felett lebegek Ebisu felé.
*
Úgy adódott, hogy pár nap múlva az Új Tokiói Modern Művészeti Múzeumban a Musée d'Orsay készletéből itt vendégeskedő posztimpresszionistákat néztük meg.
Egy bizonyos festmény miatt jövünk, amelyet egykor régen reprodukciók alapján lemásoltam, hogy meglegyen a szobám falán. Az eredetit most látom először. Nem lep már meg, bár van pár apróság, amelyeket a kitűnő albumok sem közvetítettek.
Volt viszont egy kép, melyhez visszajártam, s mikor kiürült a terem zárás előtt, nyugodtan ücsöröghettem is előtte. Fölszabadultan, mert tiszta, nyers, valódi levegő áradt belőle.
Ez a kép szíven talált.
Gauguin festette: egy bika a tengernél, sziklameredély, víz és habok, éppen csak jelezve egy csónak.
Egy szál élőlény, kitéve a vad elemeknek.
Nem árul el kiugró rajztudást. Csak éppen szédítően, végletesen bátor. Már a tudat is hálával tölt el, hogy létezik ilyen
megfontolásmentes bátorság.
Ám van egy olyan emberi-művészi magaslat, ahová Gauguin és a többi óriás soha nem fog tudni fölkapaszkodni.
Ezt a bizonyos talentumot ők, Gauguinék négyéves korukra már elherdálták, és vissza már nem szerezhetik semmi kincsért sem, a fele királyságukért sem, a lelkük árán sem.
Az egyik legszebb tehetség: a hibátlan ártatlanság.
Hogy a dzsungelbeli oroszlán képe előtt arcodra szorítsd a tenyeredet, és mélyről, anyanyelveden fakadjon ki belőled a nevetés és sóhaj: "Jaj, elpusztulok!"
Jaj, ez az oroszlán!
Akárcsak Gauguin bikája, ő is egyedül áll a vadonban.
Bőséges zöld pacsmagolás közepette egy hurka, aki gyűrött öregember-arccal mosolyog. Az arc narancssárgájába belefutott az aggódás sápasztó zöldje. Turcsi orr, bágyadtan ernyőzött szemek, s egyetlen vonallal hosszú-hosszú kerek mosoly. Ez az oroszlán, ha szigorúan szemügyre veszem: egy tiszta, talpig becsületes sárga hernyó. Szelíd bestia. Utólérhetetlen.
Hát, bizony. Volt egyszer egy nagyapó.
Beteg lett, súlyos beteg, és már-már sóhaj szakadt föl a szívéből ...
mélyről, az anyanyelvén ...
Ám egy szép napon kapott egy vadállatot.
Még ma is él.
