az ujj-billentyűzet
Maga előtt tartja két kezét. Tenyérrel lefelé, mozdulatlanul. Az ujjpercein a felesége pötyögtet olyasfajta módon, ahogy egy írógép vagy számítógép billentyűzetén. Finoman, szökellő ujjakkal.
Az asszony nézi kettőjük helyett a parkot, a gyönyörű őszt, az előttük a csőréből vizet csurgató fehér pelikán szökőkutat.
Ujjakon zongorázva meséli el a süketnéma és vak férjének, hogy mit látnak.
Selymes októberi délután. A tokiói Hibiya park, a Múló-Napok-Völgye. Széles tisztásra látni, tizenkét karcsú pálma a közepén, oldalt virágágyások, körben fák, a háttérben magas épületek, luxusszállók. A mélyzöld cédrusok mögött a távolabbi fákon éppen feltűnt néhány sárgás szín - a lombhullatók.
Vajon mennyit adhatunk át a társunknak így, egy közös, érzékeny írógépen?
Vajon mennyit mindabból, amit csak most látni, ebben a pillanatban? A felhők formája, az ég kékje, a frissen nyírott elevenzöld pázsit a pálmák körül, aztán a virágágyások, a pillangók, a padokon napfürdőző párok...
Vajon leírja-e az asszony az ujj-billentyűzeten azt a darazsat, amely jó ideje előttük szálldos a lila-sárga virágágyáson?
A varjút, aki most leereszkedett a szökőkútra, hogy a pelikáncsőrről aláhajolva igyon, majd pár korty után továbbröppenjen?
A férfit, aki vázlatfüzetbe rajzol amott? Éppen szemben áll, a szökőkút túloldalán. Feléjük fordul, de nem is észleli őket, annyira elmerül a vízköpő pelikán megfigyelésében.
Moccannak, hogy továbbinduljanak. A rajzoló végre tudomásul veszi őket. Most fogja fel, milyen kivételes jelenet játszódott le a szeme előtt, a képkivágásában, e kis színpadon. S hogy a két szereplő be is kéredzkedett volna a rajzába, csak ő nem hagyta, mert lekötötték olyan tárgyak, amelyek pedig mindig helyben fognak maradni.
Kapkod, próbálkozik - de késő. Összecsapja a vázlatfüzetét, zsebrevágja a ceruzát.
A házaspár tovább ballag. Megállapodnak egy pad előtt, ahol valaki fölemeli és odatartja a férfinak a park egyik jóltáplált kóborcicáját. Rozsdavörös, szelid és készséges macskabóca. Elfogadja a simogatást, és puha mancsaival most ő játszik verespecsenyét a vak, süketnéma férfival.
A feleség áll, napfürdőzik. Most éppen nem kell tolmácsolnia.
(Megjelent: Irodalmi Jelen, 2008. dec.31.)
Az asszony nézi kettőjük helyett a parkot, a gyönyörű őszt, az előttük a csőréből vizet csurgató fehér pelikán szökőkutat.
Ujjakon zongorázva meséli el a süketnéma és vak férjének, hogy mit látnak.
Selymes októberi délután. A tokiói Hibiya park, a Múló-Napok-Völgye. Széles tisztásra látni, tizenkét karcsú pálma a közepén, oldalt virágágyások, körben fák, a háttérben magas épületek, luxusszállók. A mélyzöld cédrusok mögött a távolabbi fákon éppen feltűnt néhány sárgás szín - a lombhullatók.
Vajon mennyit adhatunk át a társunknak így, egy közös, érzékeny írógépen?
Vajon mennyit mindabból, amit csak most látni, ebben a pillanatban? A felhők formája, az ég kékje, a frissen nyírott elevenzöld pázsit a pálmák körül, aztán a virágágyások, a pillangók, a padokon napfürdőző párok...
Vajon leírja-e az asszony az ujj-billentyűzeten azt a darazsat, amely jó ideje előttük szálldos a lila-sárga virágágyáson?
A varjút, aki most leereszkedett a szökőkútra, hogy a pelikáncsőrről aláhajolva igyon, majd pár korty után továbbröppenjen?
A férfit, aki vázlatfüzetbe rajzol amott? Éppen szemben áll, a szökőkút túloldalán. Feléjük fordul, de nem is észleli őket, annyira elmerül a vízköpő pelikán megfigyelésében.
Moccannak, hogy továbbinduljanak. A rajzoló végre tudomásul veszi őket. Most fogja fel, milyen kivételes jelenet játszódott le a szeme előtt, a képkivágásában, e kis színpadon. S hogy a két szereplő be is kéredzkedett volna a rajzába, csak ő nem hagyta, mert lekötötték olyan tárgyak, amelyek pedig mindig helyben fognak maradni.
Kapkod, próbálkozik - de késő. Összecsapja a vázlatfüzetét, zsebrevágja a ceruzát.
A házaspár tovább ballag. Megállapodnak egy pad előtt, ahol valaki fölemeli és odatartja a férfinak a park egyik jóltáplált kóborcicáját. Rozsdavörös, szelid és készséges macskabóca. Elfogadja a simogatást, és puha mancsaival most ő játszik verespecsenyét a vak, süketnéma férfival.
A feleség áll, napfürdőzik. Most éppen nem kell tolmácsolnia.
(Megjelent: Irodalmi Jelen, 2008. dec.31.)
posted by bm at 8:01 AM
