már nem fáj a hasam
Velem szemben ült le, harmincöt lehet. Ahogy a Downosok szoktak, kicsit molett. Egyszerű szürke szoknya, fekete trikóján ezüsttel egy Mickey Mouse, angol feliratok. Két metszőfoga már csináltatva van. Egy másik csajjal és egy fickóval szállt fel, délután van, munkából jöhetnek. Mondjuk egy foglalkoztató pékségből.
A másik lány hamar leszáll, a fiú leül mellé. Ő kedvesen átkarolja a vállát, mint egy jó húg, mint egy édesanya, mint egy szerető. Mint egy kismadár.
A fiú iszik, tejeskávét. A lány a másik oldalán ülő idős hölgyhöz fordul, társasági modorban:
- Meleg van, ugye?
Kicsit lassan jön a válasz:
- Hát, igen.
- Hány fok lehet?
- Több, mint harminc.
A fiú most leszáll, ő elszomorodik, de int a fiú után:
- Nincs baj.
Pakolgat a táskájában, a kalapkáját teszi be szépen elsimitva. Ő is iszik egy üvegnyi zöld teát, szinte becumizza.
Aztán a füléhez teszi a kezét, mintha lenne benne mobiltelefon, és telefonál haza. Egy teljes beszélgetést lejátszik - hogy jól van, már nem fáj a hasa, megy már, ugye várják. A túloldal szerepét is halljuk, megtorpanás nélkül hozza két különböző jellem eleven párbeszédét. Ha nem látnám, azt hihetném, hogy valódi beszélgetés.
Van még néhány megálló Shibuyáig, elkalandozott a figyelmem, s most azt látom, keserves sirásra torzult az arca-szája. Még nem otthon, már nem is a barátokkal, rászakadt az egyedüllét, s valami szomorú dolog jutott az eszébe.
De már biztatja is önmagát, megnyugszik. Egy őszinte utas a vonaton.
Shibuyáig jön, ott elindul az első kocsi felé. Fiatal, szexis lány lépked utána s éri be - rózsaszin harisnya, izgalmasan boglyásitott frizura és csinos arc, vérbordó trikó - nem a keresetten vad shibuya görl tipus, csak egy üde lány, aki nem tehet róla (csak egy picikét), hogy zúzza a férfisziveket.
Nemigen tudatosul bennük, hogy egymás mellett lépdelnek. Csak aki mögöttük bandukol, az foglalja őket egyetlen keretbe, amig el nem nyeli őket a tömeg, a kijárat. Shibuya, a Fanyar Völgy, a Keleti Főváros.
* * *
Charles Bukowskiról láttam nemrég dokumentumfilmet. Cimborái, szerelmei, kis női csukái, bárhölgyei jellemzik a nagy irót és féktelen bölényt.
Egyikük meséjéből kiderül, hogy Bukowski számára - noha oly sok tabun és botláson felülemelkedett, oly éles itélettel tette a helyére a jót és a rosszat - akadt mégis egy figura a XX. szd. vérzivataros évtizedeiből, akit elfogultan szidott, aki a begyében volt, aki miatt, ha szóba hozta, tajtékzó dühbe lovallta magát. ... Na, és hát ... Mickey Mouse volt ez a figura, "a háromujjú torzszülött, az ostoba és hülyitő alak, az emberiség agyatlan bálványa"...
* * *
Édes Mickey,
remélem, te nem hallod ezt.
Ha ismét látlak egy ezüst-fekete trikón a bájosan eltévesztett angol feliratok között a shibuyai délutánban, talán oda is tudom majd súgni a füledbe: én megbocsátok neked.
De még mennyire.
A másik lány hamar leszáll, a fiú leül mellé. Ő kedvesen átkarolja a vállát, mint egy jó húg, mint egy édesanya, mint egy szerető. Mint egy kismadár.
A fiú iszik, tejeskávét. A lány a másik oldalán ülő idős hölgyhöz fordul, társasági modorban:
- Meleg van, ugye?
Kicsit lassan jön a válasz:
- Hát, igen.
- Hány fok lehet?
- Több, mint harminc.
A fiú most leszáll, ő elszomorodik, de int a fiú után:
- Nincs baj.
Pakolgat a táskájában, a kalapkáját teszi be szépen elsimitva. Ő is iszik egy üvegnyi zöld teát, szinte becumizza.
Aztán a füléhez teszi a kezét, mintha lenne benne mobiltelefon, és telefonál haza. Egy teljes beszélgetést lejátszik - hogy jól van, már nem fáj a hasa, megy már, ugye várják. A túloldal szerepét is halljuk, megtorpanás nélkül hozza két különböző jellem eleven párbeszédét. Ha nem látnám, azt hihetném, hogy valódi beszélgetés.
Van még néhány megálló Shibuyáig, elkalandozott a figyelmem, s most azt látom, keserves sirásra torzult az arca-szája. Még nem otthon, már nem is a barátokkal, rászakadt az egyedüllét, s valami szomorú dolog jutott az eszébe.
De már biztatja is önmagát, megnyugszik. Egy őszinte utas a vonaton.
Shibuyáig jön, ott elindul az első kocsi felé. Fiatal, szexis lány lépked utána s éri be - rózsaszin harisnya, izgalmasan boglyásitott frizura és csinos arc, vérbordó trikó - nem a keresetten vad shibuya görl tipus, csak egy üde lány, aki nem tehet róla (csak egy picikét), hogy zúzza a férfisziveket.
Nemigen tudatosul bennük, hogy egymás mellett lépdelnek. Csak aki mögöttük bandukol, az foglalja őket egyetlen keretbe, amig el nem nyeli őket a tömeg, a kijárat. Shibuya, a Fanyar Völgy, a Keleti Főváros.
* * *
Charles Bukowskiról láttam nemrég dokumentumfilmet. Cimborái, szerelmei, kis női csukái, bárhölgyei jellemzik a nagy irót és féktelen bölényt.
Egyikük meséjéből kiderül, hogy Bukowski számára - noha oly sok tabun és botláson felülemelkedett, oly éles itélettel tette a helyére a jót és a rosszat - akadt mégis egy figura a XX. szd. vérzivataros évtizedeiből, akit elfogultan szidott, aki a begyében volt, aki miatt, ha szóba hozta, tajtékzó dühbe lovallta magát. ... Na, és hát ... Mickey Mouse volt ez a figura, "a háromujjú torzszülött, az ostoba és hülyitő alak, az emberiség agyatlan bálványa"...
* * *
Édes Mickey,
remélem, te nem hallod ezt.
Ha ismét látlak egy ezüst-fekete trikón a bájosan eltévesztett angol feliratok között a shibuyai délutánban, talán oda is tudom majd súgni a füledbe: én megbocsátok neked.
De még mennyire.
posted by bm at 4:39 PM
