Egy éve még nem mert bejönni az állatkertbe.
Megnézett egy árva őzet valahol szélen, többre nem volt hajlandó. Elég volt. Kérte, hogy vigyék haza.
Majd hamarosan megint el akart ide jönni. Minden szombaton, amikor a szülei ráértek. Egy állatot vagy kettőt szép nyugodtan végigszemlélt, aztán mentek haza.
Most a pandát. Máskor a gorillát. Sokáig az elefántokat.
Egyre több állattal lett képes szembenézni. Igy vannak ezzel a Down szindrómás gyerekek, az újhoz lépésenként szoknak hozzá. Már nem fél, ismerősen sétál az állatok között, sokat tud róluk. Állat-határozókat böngész.
Tegnap, a születésnapjára is azt kérte, vigyék el az állatkertbe. Koradélelőtt szoktak érkezni, nyitásra. Még látni az etetéseket, még nyugalom van.
Hazaérve, délben kapta meg az ünnepi tortát. Azonnal az ablakhoz sietett, s - most, a nyár közepén - szorosan behúzta a függönyöket. Noha legjobban a sötéttől fél, a gyertyagyújtás csak igy szabályos. Ezután benn a homályban, az augusztusi párás kánikulában (ugyanilyen volt az a nap is, amelyen megszületett) elfújta mind a kilenc szálat.
Nemrég éppen az állatkertben voltak, amikor elsötétedett az ég, dörgött, villámlott. A szakadó esőben ő és a szülei egy eresz alól nézték az orrszarvúkat. Ezek az oly lomha állatok most fölélénkültek, azt képzelhették, hogy otthon vannak, Afrikában, s megérkezett a szavannára a várva várt, életet hozó eső. Futkároztak a villámlások közepette, tusoltak és örömtáncot jártak.
Van otthon egy jóbarátja, beszélgető társa, egy fiatal, fehér sziámi macska.
A mackó az első számú kedvence. Tagja lett a Jegesmedve Rajongók Klubjának. Levelezőlapon meghivják zártkörű rendezvényeikre, értesitik a bocsok születéséről.
.
