a nyúl vendéglő

Messzebb esett az étterem, mint emlékezett.
Én nem kérdeztem semmit, rábiztam magam. Késő volt, már fél tiz, éhesek voltunk. Átvergődtünk a Shibuya pályaudvaron, aztán tovább egy nagy kereszteződésen, föl a lejtőn, egy fotó café mellett.
(- Fotó café, mi lehet az?
- Előhivsz egy filmet és kávéba mártogatod.
- Hogy szépia szinű legyen?
- Ódonitó szalon.)
Besiettünk egy kis utcába, mert hasonlitott egy fény arra, amit keresett.
Kifordultunk, tovább, át egy széles úton. Péntek esti robogás a megfelelő helyig, ahol majd nyugodtan beszélgethetünk. Mesélni akar, összetorlódtak a gondok a melódiában, és ki szeretné a fejét szellőztetni.

Egy mellékutcába pillantva megakadt a szemem egy épületen. Ez lesz, ugye? Teljesen benőtte a borostyán, a földszintet is és az emeletet is, csak két résen szűrődött ki meleg lámpafény - a nyitva hagyott ajtón s egy kis ablakon. A hosszúkás földszinten kaptunk helyet, hátul, egy benyilóban. Szinte különszobánk lett, a zene is elválasztott a többiektől, meg egy laza spárgafüggöny.

Nagy plakát volt az asztalunk fölött a falon, zöld, régimódi, talán a születésem évtizedéből. Fakópiros fürdőnadrágban ugrik szép merőlegesen a mélybe, a halak közé a krapek.
"Ha fejest beleveted magad a munkába, meglesz a jutalma."
Ez történt velem, épp nemrég. Jó volt. És jó, hogy nem a súlyra és kötelességre asszociáltat a plakát, hanem a mindenedet átmosó katarzisra. Ma tehát kimondatlanul ezt is ünnepeljük.

Különösen a tófu finom. Halványzöld, pihekönnyű, krémszerű.
Fehér tányérok, s mindegyiken nyuszi...
Hát persze, a Nyúl étterem!
Hiszen jártam már itt egyszer régen... az emeletén.

A földszint valahogy angol pub-szerű, de fönn, emlékszem, itt-ott komoly nyulak is álltak, a brit irodalom nyúl-óriásai: Peter Rabbit és Alice fehér, mellényes-zsebórás nyula.

Sirály úrral, az irodalom professzorral, talán hét éve. Két-három végzős diákjával jött, vidékről. Egy filmes barátjával találkoztunk, az hozott bennünket ide. Ő a Tama művészeti egyetemen tanit animációt, és felvillanyozva újságolta, hogy ez a mostani korosztály hirtelen megint nagyon érdekes. Egészen friss, izgalmas dolgokat csinálnak. Elmesélt kettőt az osztálya filmjeiből.
De már azóta őbelőlük is AZ a korosztály lett. Vajon milyen a mai? Milyen műveket hoz létre?

Többször akartam később ide jönni, de hiába kerestem, nem találtam meg a Nyúl vendéglőt. Fényes délben, társasággal jártam itt először, és még egyáltalán nem fedte borostyán.

Miért vágytam vissza?
Lehetséges, hogy volt egy nyúl, ami csak eljövet tűnt fel, futólag, s elhatároztam, hogy egyszer majd nyugodtan szemügyre veszem. Hogy talán a rajzoló énem, ha úgy tetszik neki, lenyúlja. Mondjuk egy fából faragott Nyúl Robinson Crusoe? Egy fényes Mezeinyúl Copperfield Dávid, vagy egy bölcs Nyúlbüszkeség és balitélet?

Ám valószinűbb, hogy az aznapi hangulat vonzott vissza. Nyitott emberek, őszek és fiatalok megvitatják, milyen fejlemények vannak az irodalomban, vizuális művészetben. Hol tart a gyökércsúcs?
Ez hiányzott, ennek a nyomaihoz lopóztam volna vissza. Igen, ha a szakmámban maradok, talán igy élhettem volna, ahogy több barátom is a tengeren innen és túl, fiatalokkal körülvéve, egyetemi oktató társak, hirek között.

Ma este kettesben vacsoráztunk a földszinten, izoláltan. Borostyánfüggöny mögött az éjszakában.
Egyszercsak az ablak alatti asztal-pult mellől egyetlen mondatot tisztán meghallottunk. Egy lány hangja:
- Tanikawa Shuntaró versét, a FÜLELEK-et, azt én, tudod, nagyon szeretem ...
Összenéztünk, fölnevettünk. A lány egy párral ült, harmadikként. Huszonévesek. Zöld trikó, fehér tornacipő, csinos arc, az egyik unokahúgomra emlékeztet.
Hegyezni kezdtük a fülünket feléjük, de a későbbieket megint nehezebb volt érteni, meg már témát is váltottak.
Miért hallottuk meg ezt a mondatot?
Vajon éppen csendesedett a zene?
Vagy mert ami nagyon érint, azt a füled zajból is kihorgássza?
Vagy mert ez egy - nyúl vendéglő?


* * *
(Tanikawa Shuntaró: fülelek
itt: Tusváros, Archives, 2006.02)