közös nevező

Két dokumentumfilm jár az eszemben, amelyekre a japán televízióban bukkantam. Több hónap különbséggel játszották őket, ám ahogy tűnődöm, egyre inkább egymásba fonódnak a képzeletemben.

A BOCI OSZTÁLYTÁRSAK

Falu, messze a hegyekben. Egy tehenész gazdának az az ötlete támad, hogy a szaporulatból három kis borját felajánlja az általános iskolának. A gyerekek feladatává válik a gondozásuk. Etetik, csutakolják őket, takarítanak utánuk. Jó pajtások lévén futkároznak is velük az iskolaudvaron. A boci osztálytársak igényei beleivódnak a gyerekek ösztöneibe.

Az egyik kislány életének alakulását kiséri a film. Harmadikosként ismerjük meg, amikor az iskola megkapja a borjakat, s ez a nyolc éves lányka azt vallja a kamerának: állatorvos szeretne lenni. El is kisérjük egészen addig, hogy a tavasszal 24 évesen megkapta diplomáját.

Tizenhat év. Micsoda időtávlat! A film egyik szépsége éppen ez, hogy a rendező biztos itélettel, hűségesen odafigyelt.

Az elemi iskola Japánban a hatodik osztállyal ér véget. Kicsi falu, kis létszám. Az évzáró ünnepségen kiről-kiről jellemzést olvas fel az igazgató. A teremben a ballagó gyerekek ülnek, s szüleik, nagyszüleik: gazdák, parasztasszonyok. S csak el kell húzni elől egy széles tolóajtót, hogy bedughassa fejét az istálló szalmájában állva nyugodtan várakozó három, immár fölserdült boci. Ballagnak hát ők is. Név szerint szólitják őket. Mindhárom más-más jellem - az ő előmenetelükről, fejlődésükről egy-egy kisfiú vagy kislány számol be. Amikor búcsúznak boci-felebarátaiktól, patakzik szemükből a könny.

Telnek az évek, a kislány már végzős a gimnáziumban, s mi a kamera szemével elkisérjük a nagyvárosba, az állatorvosi egyetem felvételijére. Látjuk otthon, patinás faházuk nappalijában, amikor pár hónappal később kibontja az értesítést: sikerült. Látjuk nagyvárosi lányként az egyetem laborjában. Fehér köpenyben pipetták, lombikok között mikroszkóppal vizsgálja a preparátumokat. Amikor olykor ünnepeken hazalátogat és a családjával ül az asztalnál, meglegyint egy sejtelem: vajon nem idegen már egy picikét idehaza?

És végül látjuk őt ma, fél éve végzett állatorvosként. Erőteljes nő lett. Gumicsizmában siet a dérlepte hajnali úton az istállóhoz. Benn férfiak sürögnek a tehenek körül. Ő vállig érő gumikasztyős karját szutykosan húzza ki a vemhes tehén farából. Tempósan, magabiztosan intézkedik. Nagyvárost járt, diplomás fiatal nőt látunk, aki a labor és a diákklubok után most csatakos szalmában gázol egy távoli kis faluban. Megcsap bennünket a valóság: ez már nem csak édes kisbocikkal való futkározás, hanem felelősség, egy életre szóló kihivás, nehéz munka. Ám, ahogy elhatározta: szülőfalujában egykori kedves játszópajtásainak rokonait gyógyitja, bábáskodik az utódok világrajövetelénél. Egy kislány valóra váltotta az álmát.


AZOK A SZÉP TÖRTEK

Számtanóra egy sziget általános iskolájában. Zöld táblánál a tanár: vegyes törtek összeadása. A kamera végighalad a kis létszámú osztályon, egyenként az arcokon, 11 éves kisfiúk, kislányok ülnek a padokban. Ám az egyik diák: 84 éves néni. Jelentkezik, helyesen felel. Szeme tiszta és kiváncsi, hófehér haja fiúsan rövidre vágva. Termetre épp akkora, mint a gyerekek, osztálytársai.

Annak idején, tiz éves korában az apja kivette az iskolából, munkára fogták, mondván, egy lánynak fölösleges tanulnia. Aztán családja lett, gyerekek, gondok, háború, egy hosszú, küzdelmes élet. Bába és védőnő volt itt a szigeten. Több generáció tizezer csecsemőjének születésénél segédkezett. Élete alkonyán fölerősödött benne a vágy, ami mindig is égette: szeretné kikerekiteni a tanulmányait. Az elemi iskola hat osztályát befejezni - legalább matematikából.

Kedvenc tantárgya volt. Amikor kiszakitották az iskolából, a törtek következtek volna éppen. Évtizedeket várt rá, hogy majd otthonosan mozoghasson közöttük. Találkozhasson a legkisebb közös többszörössel, a közös nevezővel, természetessé váljanak számára a törtekkel végezhető műveletek, az a bámulatos lehetőség, hogy különböző nevezőjűeket is könnyedén össze lehet adni, sőt szorozni.

Elnézem, hogyan mozog a gyerekek között. Verseng, hogy elsőként számoljon ki egy szorzást, és mennyire fáj neki, hogy bizony, a szöveges feladatokban alulmarad. Ő már csak lassan képes átfogalmazni őket szorzásra-osztásra. Ám olyan áttetszően el tud veszni a fiúk-lányok között, mint azok szoktak, akik szépen öregedtek – jó tanárok, óvónők, nagycsaládos anyák - , akik szivesen és sokat voltak kicsikkel. Kortársai, a falu öreg parasztasszonyai, a napcserzette, vén halászfeleségek - mintha más generációhoz tartoznának. Csak melléjük állítva nyilallik belénk, hogy mennyire kevesen tudnánk ezt utána csinálni.

Megtudjuk, hogy ez a késői tanulás egyben vezeklés is a számára. Két gyermeke helyett is tanul. Egyik lánya korán meghalt, s őt máig bántja, hogy bár kisbabák ezrein segitett – az orvosi ellátás akkori állapota mellett épp a saját kislánya esetében volt tehetetlen. Fia pedig értelmi fogyatékos, soha nem végezte el az elemi iskolát. Megismerkedünk vele is. Most ötvenes éveiben jár, a mama havonta utazik hozzá egy távoli intézetbe..

Második lánya - hatvanas asszony - fanyarkásan meséli: nem éppen szórakoztató most a mamával együtt élni. Álló nap nincs más témája, csak azok az elbűvölő törtek. Ha fölvág egy uborkát, ha szed a rizsből – törtekkel kombinálgat.

A film két igazságot állit meggyőzően. Holott ellentmondanak, és látszólag kizárják egymást. Bizonyitja, hogy igenis lehetséges iskolába járni 84 évesen, hogy sosincs későn hozzáfogni álmaink megvalósitásához - meg éppily hitelesen figyelmeztet arra is, hogy: mindennek megvan a maga ideje. Bizony, nem jön vissza az ifjúság. A nénike hatodkos számtanja bizony már nem azonos a társaiéval.

86 éves a bizonyitványosztáskor: elvégezte az elemi iskolát matematikából. A tanteremben kiáll a tábla elé, s a gyerekeket, akik két évre maguk közé fogadták az padba, egyenként kihivja. Ajándékot oszt ki. egy-egy gonddal-szeretettel becsomagolt új angol szótárt. A további tanulás örömére utal, s azonnal értjük, hogy ez a szótár jelképezi mindazt a vonzó, szép tudományt, ami az ő életéből már kimarad. A gyerekek tovább lépnek a középiskola alsó tagozatába, elkezdenek nyelvet tanulni. Képesek lesznek majd arra a csodára is: külföldiekkel érintkezni, azok nyelvén megszólalni.

Japánban ragyogó áprilisi időben kezdődik az új tanév, éppen cseresznyevirágzáskor. A gyerekek vigan szállingóznak hazafelé az évnyitóról.
Tavalyi különleges osztálytársuk pedig délelőttönként a konyhában tanulgat tovább. Egy levelező kurzusra iratkozott, ahonnan buddhista olvasmányokkal látják el. Mert ő már késziti elő a lelkét – a Túlsó partra.

(Megjelent: "Érted vagyok" XVI.évf.5.szám, 2005. okt.)