Csirke-csili
Látta őt egyszer Bancsi utcai öltözékben, kinn, a kis téren az állomás előtt. Akkor barátnőjével álldigállt, könnyű fekete bőrkabátot és rövidke szoknyát viselt, tűsarkú cipőben tette-vette-rakosgatta a lábait, divatos gyöngytyúk-mintás harisnyában. Egyetlen mozdulatban tudott ráérni és sietni, mintha csak kilibbent volna a pult mögül a zöldségeshez vagy a bank-automatához, már itt se vagyok, mozgásban, eltűnőben. Amilyen karcsú nádszál, amilyen tűnő, olyan duzzadtak rúzsos ajkai. Selypítve, élénken csivitel: Csinos csíkos cinkcsészében cukros csirkecomb. Vagy, itteni füleknek: pí-csiku pá-csiku.
A dobozos ebéd - bentó - üzlet a vásárlóutca közepe táján áll. A kiadó ablakot állandóan nyitva tartják, s amikor Bancsi Mihály délelőttönként vagy más napszakokban az egyetem felé siet, az utca zsongásából, háttérzenéjéből, a levegőben szertefoszló kiáltásokból kiemel a füle egy csengettyű-hangot, olyasfajta csengettyűét, amilyet a tornácra szoktak függeszteni az ablak közelébe, mert észrevétlen otthonosság-érzetünk támad tőle, s a közhit egyenesen úgy tartja, hogy kánikulában enyhíti a hőségérzetünket.
Fehér köpenyben, haját fogó fehér kis csákóban adja ki a lány az ebédeket, számol, fordul, beüti a pénztárgépbe, visszaad, emeli a dobozt és kézbe nyújtja a pulton át: Köszönjük - csilingeli -, szívesen látjuk legközelebb! Ha fölpillant, a plafonig érő kétoldali tükrön át beláthatja a vásárlóutcát, a pasztellzöld utcakövön baktató jövő-menőket.
Szemközt az ősz halárus. Gumicsizmában sürgölődik, megüresedett tálcáit tornyozza kinn az eresz alá. A virágbolt dúsan kiburjánzott, ellepte az utcasarkot. Szomszédjában a lomha zöldséges üldögél, rendetlenségtől övezve, s egy ugrásnyira tőle az, aki megnehezíti a napjait: a háziasszonyoktól zsongó új, olcsó zöldség-gyümölcs ábécé.
Emitt a sápadt fényképész fiú üzlete, s az örök halk zenét játszó, steril szemüvegszalon. Amott apró kínai kifőzde, s egy új olasz spagettis, hűvös, élesen tiszta szusi bolt, aztán udon- és szoba-leves kisvendéglő az utcára kitámasztott menüvel, majd a Finom Izlés fodrászüzlet, s a presszó, melyben Encián-domb kávéval és karamellás kapuccsinóval is szolgálnak. Ott a hagyományos kínai szereket kínáló patika, kirakatában bölcs teknős, patinás kerámia-orrszarvú, meg hatalmas lapokra férfias kalligráfiával írott jótanácsok, az idényhez igazított egészségügyi üzenetek, melyekkel a hivatástudó patikus neveli az utcát. A szürke kőoszlopos benyíló egy szentélyhez vezet, s a mögötte rejtőző kis temetőhöz. Itt, a bejáratnál ősz van, mindig ősz, egy bizonyos novemberi nap a hét-öt-három éves gyerekek ünnepe táján, úgy, ahogy először rögzült Bancsi szemében. A gingkó fán még fönn a levélzet, a sok parányi legyező. Béke van és csend, mint egy némafilmben, mint a Túlparton. Kilencven éves, galambősz nénike hajol meg épp a szentély előtt. Geta talpat és fekete kimonót visel, ezüstkeretes szemüveget, lenyűgöző finomsággal bólint, s mellette arany gingkó leveleket röptet-pörget a kapun kiáradó fénysávban a szél. Szépséges őszidő. Nem is a nap süt, hanem talán a legyezők sugároznak tapintatos fényt a közömbös kövekre.
A dobozos-ebéd üzletet viszont - a szentély bejáratával rézsút átellenben - egész évben látogatja a napsugár. Nyár van. Tavasz. Az üvegből készült kiadópult egyben kirakatként szolgál, sőt, a három polcán elhelyezett, arccal kifelé fordított ebéd-dobozok úgy állnak benne szépen elrendezve, mintha maga is óriási ebéd-doboz lenne.
Bancsi egyik-másik ételt már névről tudja kérni. Amott a balsarokban a szárnyas rajz - a madár kínai betűje - csirkét jelöl, azután néhány fonetikus katakana jel sorjázik: csili-szószban.
A felkelő nap zászlaját megjelenítő ebéd a leghagyományosabb. A rizs négyszögű mezejének közepébe fakópiros gömböt tettek: savanyított barackszilvát. A rizs melletti rekeszben keresztben egy rózsaszínű, ezüstbőrű lazacszelet hever, vagy pár tigris-garnélarák, vagy csikó-makréla, rák-tempura. Fölötte-körötte apró rekeszekben a kiegészítők, mindenből csak egy falatnyi: bambuszrügy-kockák, lyukacsos lótuszgyökér-szeletek, sítake gomba és hóborsó, bonitó halreszelék és tófu, szezámmagos repce, spenót vagy krizantémlevél, fekete hidzsiki tengerifű, s a különös szürkésbarna kocka: ördögnyelv-zselé. Nem csak közeli irodákból jönnek ide ebédért, hanem háziasszonyok is ki tudják egésziteni innen a család vacsoráját főtt zöldségekkel, százféle módon pácolt savanyúságokkal, hal-, polip-, és ráksalátákkal, a gúlában álló, tengerzöld alga-pergamenbe csavart háromszögletű, tömött rizsgombócokkal, vagy desszertekkel: gesztenyével, édesburgonyával, szójabab-porban forgatott mocsi rizspogácsával.
*
*
Édesanyám újfajta ételt szeretett volna bevezetni, és engem is megkérdezett, lenne-e ötletem. Akkoriban, a gimnázium utáni évben csak este segítettem az üzletben. Nappal angolt tanultam, hogy majd egy amerikai egyetemre tudjak jelentkezni. Benn a diáknegyedben, a Felföldi-Lovaspálya negyedben volt a nyelviskolánk, és én délben mindig egy bentó-boltban vettem dobozos ebédet.
Régi üzlet volt, picike. Nem tudom, hogy megvan-e még. Csak ketten vagy hárman dolgoztak ott, öregek. Jókedvűek voltak, fürgék és zajosak. Irassáj! Irassáj! Tessék! Tessék! szakadatlanul kiabáltak és kiszolgáltak, járt a kezük odabenn s a kis ablakon át. Megvettem egy friss ebédet, és siettem vele vissza a tanterembe, hogy még melegen meg tudjam enni.
A csirke-csili volt a kedvencem. Egyetlen rekeszbe huppantották az egészet, s ez valami felszabadító hangulatot adott neki: a rizst egyik oldalra, mellé a paradicsomos-csilis szószban fürdő csirkedarabokat. Illatos volt és forró. Igy érvényesülnek igazán az ízei, s akkor télen is fölmelegít. A préselt tengeri alga esett benne a legjobban, olyan kitűnően kiemelte a csirke ízét - a kettő valami pikáns együttest adott. Egyszerre japános és egzotikus. Nagyon helyi, de ázsiai is. Etnikus? Az egyik legjobb az volt benne, hogy mosolyogtatóan olcsó. A Felföldi-Lovaspálya negyedben ez volt a legfinomabb étel.
Szerettem volna bemutatni a mi városrészünkben is. Gyömbér, paradicsomszósz és friss paradicsom, csili-paprika (amennyit jónak látsz), fokhagyma - angolul girlic? -, liszt és kukoricaliszt. Mi kiegészítjük savanyúsággal, friss zöldséggel, gyümölccsel - az évszak szerint.
Igy alkottam meg a csirke-csili bentót. Kelendő lett már az első pillanattól.
*
*
Azt álmodtam, hogy nem a pszichológiai laborban, hanem az egyetemi óvodában dolgozom. Pedig a valóságban még sohasem jártam ott. A tálalókonyhában kellett segíteni, vagy inkább csak vigyázni a gyerekekre, akik szabadon játszhattak-maszatolhattak egy hosszú fémasztal mellett.
Egyikük kenyérpirítóba való, téglalap formájú kenyérszelettel lépett hozzám. Óvatosan tartotta kis kezeiben, s postást mímelve adta át:
"Mihály bácsi, nézd! Képeslapot hoztam neked."
Fölső sarkában, ahol a bélyeg lehetne, tükörtojás sárgája ragyogott - mint gyermekrajzon a nap. Alá kecsöppel írt az óvodában frissen tanult hiragana jeleket, s majonézből, zöld waszabi tormából formált mellé kacskaringós, kedves madarat.
*
A sportpályákon túl, az egyetem mögötti parkban valamiért mintha mindig késődélutánra járna. Nemsokára alkonyodik, és a fák fölött a hangszórókból bongani fog a gyerekeket figyelmeztető dal: " a varjakkal együtt térjünk haza már...".
Ha a környéken sétálsz, talán észre sem veszed a keskeny utcát, amely a park eldugott sarkába vezet. Még ha meg is pillantod, egy láthatatlan erő fog vissza, és bár nemigen tudsz számot adni róla magadnak, akár éveken át elkerülöd, hiába jársz el mellette - talán mert nincs jól átlátható formája, zsákutcának véled, talán túlságosan szűknek és szabálytalannak hat a keskeny átjáró a családi házak között, vagy a rendetlenség, bizalmas meghittség ébreszt benned gátlást, a kinn heverő biciklik, virágcserepek és törpefák, a kötélen hagyott ruhák. Kevesen vetődnek erre az ellenkező irányból, a bambuszliget felől is. Itt, az egyetemi sportpálya hátsó kerítése alatt, még a patakon innen, bújik a parknak egy kis csücske, s egy pad a 75-ös számmal jelölt cseresznyefánál. Dőlt, mohos törzsű fa, hátracsapott két szárnnyal homorít.
Bancsi - aki ma úgy elmerült a munkájában, hogy csak most jutott eszébe ebédet venni - akkor járt itt utoljára, amikor télen egyetlen délutánra kivételesen hó lepte be a parkot. Rég leolvadt már a hó kedves fájáról, s most lassan a virágzásra készítgeti a rügyeit. Tompa hullámokban hordja ide a kiabálást a baseball-edzésről a szél.
Ma tehát: vándorünnep. Séta-lakoma, ballagó vendéglő. Nomád, dobozos ebéd.
Térdére tette, levette és félrerakta a doboz átlátszó fedelét. Arcába csapott a meleg pára.
Balra, független rekeszben elsimítva a rizs. Szabályos téglalap mezejére helyezve egy sötét négyszög - mint könyv lapján a nyomtatott szövegtest - a tengeri alga, ez a haragoszöld, indigópapir-vékony lemez. Ha tetszik, így is nézheted: rizspapíron sötét tusfestmény. Tiszta, cirkalommentes. Rafináltan egyszerű. Rizs és alga - már ennyi megvalósítja az elvet: legyen az ebédben valami a hegyről és valami a tengerből.
Bancsi kibújtatta papírtasakjából a pálcikát, kettépattintotta a két szálat, aztán a rizsbe csípett, úgy, hogy algát is fogjon hozzá.
Maguk a csirkedarabok - csillogó, édes-csipős csili-szószban ázva - a rizsfeszínnel átellenben lévő rekeszben, elevenzöld levélen ültek. Káposztareszelék-fészken, hozzábújva egymáshoz és a fidres-fodros salátalevélhez. Efölött kisebb rekeszekben kóstolónyi zöldségsaláta, üveg-cérnametélt, szezámmagos repce, lágy, penészszürke padlizsán karikák és szójaszószban sárgára pácolt, márvány-hűvösségű daikon retekszeletek.
Egy teljes mikrokozmosz. Négyszögletes keretben illatos, meleg kép. Egyetlen pillantással átfogható festmény, melyen nem csak a színek-formák lettek egyensúlyba hozva, hanem az ellentétes textúrák is. Nem csak látvány, hanem hő és illat is, nem csak íz, hanem a nyelv számára változatos tapintás-élmény is.
Bancsi úgy forgatta a pálcikát, mintha ecsettel dolgozna. Szedett ízből, színből, textúrából. Úgy bontotta le a képet, hogy öntudatlanul az egyensúlyra is ügyelt. Szökdécselt a rekeszek közt, átlépett más és más íz-világba - itt nincs sorrend, nincsenek fogások -, szabadon teremtett összefüggéseket. Lángbarna szószban csillogó csirke és száraz harapású algalemez. Fanyar, sós, csípős meg édes. Síkos, lágy, száraz és érdes. Végül az utolsó káposztareszelék-foszlányokat is kicsipegette, s a tálca keretéből minden elfogyott.
Hűvösödik. A patak túloldalán fölvillannak az üdítős automaták neonjai, a nyugati égen rózsaszínű pára ereszkedett a fákra. Fönn varjak keringenek, s válaszolgatós-hullámzó beszédjükbe belebújkál egy kezdő szaxofonos skálázgatása. Az illatos, meleg festmény eltűnt. Bancsi forgatja a kezében az éjfekete dobozt, e rekeszekre bontott tálcát - hűvös és üresnek tűnő.
Ám mégsem üres. Most látja: nem letisztított festővászon, nem is paletta. A könnyű, eldobható doboz-alj az elegáns lakk-tálcákat idézi. Fényes éjfeketéjére arany színű, finom mintázat került. Mintha egy maréknyi fenyőtűt hintettek volna rá, csillogó ikertűket könnyedén, csuklóból, s így azok szeszélyes csillagokba rendeződtek.
Felvillan Bancsi előtt egy éjsötét égbolt, s rajta sok tű-csillag. Mind fényes és hideg. Ahogy az megtekinthető a szomszédos Fanyar-Völgy városnegyed planetáriumában.
A dobozos ebéd - bentó - üzlet a vásárlóutca közepe táján áll. A kiadó ablakot állandóan nyitva tartják, s amikor Bancsi Mihály délelőttönként vagy más napszakokban az egyetem felé siet, az utca zsongásából, háttérzenéjéből, a levegőben szertefoszló kiáltásokból kiemel a füle egy csengettyű-hangot, olyasfajta csengettyűét, amilyet a tornácra szoktak függeszteni az ablak közelébe, mert észrevétlen otthonosság-érzetünk támad tőle, s a közhit egyenesen úgy tartja, hogy kánikulában enyhíti a hőségérzetünket.
Fehér köpenyben, haját fogó fehér kis csákóban adja ki a lány az ebédeket, számol, fordul, beüti a pénztárgépbe, visszaad, emeli a dobozt és kézbe nyújtja a pulton át: Köszönjük - csilingeli -, szívesen látjuk legközelebb! Ha fölpillant, a plafonig érő kétoldali tükrön át beláthatja a vásárlóutcát, a pasztellzöld utcakövön baktató jövő-menőket.
Szemközt az ősz halárus. Gumicsizmában sürgölődik, megüresedett tálcáit tornyozza kinn az eresz alá. A virágbolt dúsan kiburjánzott, ellepte az utcasarkot. Szomszédjában a lomha zöldséges üldögél, rendetlenségtől övezve, s egy ugrásnyira tőle az, aki megnehezíti a napjait: a háziasszonyoktól zsongó új, olcsó zöldség-gyümölcs ábécé.
Emitt a sápadt fényképész fiú üzlete, s az örök halk zenét játszó, steril szemüvegszalon. Amott apró kínai kifőzde, s egy új olasz spagettis, hűvös, élesen tiszta szusi bolt, aztán udon- és szoba-leves kisvendéglő az utcára kitámasztott menüvel, majd a Finom Izlés fodrászüzlet, s a presszó, melyben Encián-domb kávéval és karamellás kapuccsinóval is szolgálnak. Ott a hagyományos kínai szereket kínáló patika, kirakatában bölcs teknős, patinás kerámia-orrszarvú, meg hatalmas lapokra férfias kalligráfiával írott jótanácsok, az idényhez igazított egészségügyi üzenetek, melyekkel a hivatástudó patikus neveli az utcát. A szürke kőoszlopos benyíló egy szentélyhez vezet, s a mögötte rejtőző kis temetőhöz. Itt, a bejáratnál ősz van, mindig ősz, egy bizonyos novemberi nap a hét-öt-három éves gyerekek ünnepe táján, úgy, ahogy először rögzült Bancsi szemében. A gingkó fán még fönn a levélzet, a sok parányi legyező. Béke van és csend, mint egy némafilmben, mint a Túlparton. Kilencven éves, galambősz nénike hajol meg épp a szentély előtt. Geta talpat és fekete kimonót visel, ezüstkeretes szemüveget, lenyűgöző finomsággal bólint, s mellette arany gingkó leveleket röptet-pörget a kapun kiáradó fénysávban a szél. Szépséges őszidő. Nem is a nap süt, hanem talán a legyezők sugároznak tapintatos fényt a közömbös kövekre.
A dobozos-ebéd üzletet viszont - a szentély bejáratával rézsút átellenben - egész évben látogatja a napsugár. Nyár van. Tavasz. Az üvegből készült kiadópult egyben kirakatként szolgál, sőt, a három polcán elhelyezett, arccal kifelé fordított ebéd-dobozok úgy állnak benne szépen elrendezve, mintha maga is óriási ebéd-doboz lenne.
Bancsi egyik-másik ételt már névről tudja kérni. Amott a balsarokban a szárnyas rajz - a madár kínai betűje - csirkét jelöl, azután néhány fonetikus katakana jel sorjázik: csili-szószban.
A felkelő nap zászlaját megjelenítő ebéd a leghagyományosabb. A rizs négyszögű mezejének közepébe fakópiros gömböt tettek: savanyított barackszilvát. A rizs melletti rekeszben keresztben egy rózsaszínű, ezüstbőrű lazacszelet hever, vagy pár tigris-garnélarák, vagy csikó-makréla, rák-tempura. Fölötte-körötte apró rekeszekben a kiegészítők, mindenből csak egy falatnyi: bambuszrügy-kockák, lyukacsos lótuszgyökér-szeletek, sítake gomba és hóborsó, bonitó halreszelék és tófu, szezámmagos repce, spenót vagy krizantémlevél, fekete hidzsiki tengerifű, s a különös szürkésbarna kocka: ördögnyelv-zselé. Nem csak közeli irodákból jönnek ide ebédért, hanem háziasszonyok is ki tudják egésziteni innen a család vacsoráját főtt zöldségekkel, százféle módon pácolt savanyúságokkal, hal-, polip-, és ráksalátákkal, a gúlában álló, tengerzöld alga-pergamenbe csavart háromszögletű, tömött rizsgombócokkal, vagy desszertekkel: gesztenyével, édesburgonyával, szójabab-porban forgatott mocsi rizspogácsával.
*
*
Édesanyám újfajta ételt szeretett volna bevezetni, és engem is megkérdezett, lenne-e ötletem. Akkoriban, a gimnázium utáni évben csak este segítettem az üzletben. Nappal angolt tanultam, hogy majd egy amerikai egyetemre tudjak jelentkezni. Benn a diáknegyedben, a Felföldi-Lovaspálya negyedben volt a nyelviskolánk, és én délben mindig egy bentó-boltban vettem dobozos ebédet.
Régi üzlet volt, picike. Nem tudom, hogy megvan-e még. Csak ketten vagy hárman dolgoztak ott, öregek. Jókedvűek voltak, fürgék és zajosak. Irassáj! Irassáj! Tessék! Tessék! szakadatlanul kiabáltak és kiszolgáltak, járt a kezük odabenn s a kis ablakon át. Megvettem egy friss ebédet, és siettem vele vissza a tanterembe, hogy még melegen meg tudjam enni.
A csirke-csili volt a kedvencem. Egyetlen rekeszbe huppantották az egészet, s ez valami felszabadító hangulatot adott neki: a rizst egyik oldalra, mellé a paradicsomos-csilis szószban fürdő csirkedarabokat. Illatos volt és forró. Igy érvényesülnek igazán az ízei, s akkor télen is fölmelegít. A préselt tengeri alga esett benne a legjobban, olyan kitűnően kiemelte a csirke ízét - a kettő valami pikáns együttest adott. Egyszerre japános és egzotikus. Nagyon helyi, de ázsiai is. Etnikus? Az egyik legjobb az volt benne, hogy mosolyogtatóan olcsó. A Felföldi-Lovaspálya negyedben ez volt a legfinomabb étel.
Szerettem volna bemutatni a mi városrészünkben is. Gyömbér, paradicsomszósz és friss paradicsom, csili-paprika (amennyit jónak látsz), fokhagyma - angolul girlic? -, liszt és kukoricaliszt. Mi kiegészítjük savanyúsággal, friss zöldséggel, gyümölccsel - az évszak szerint.
Igy alkottam meg a csirke-csili bentót. Kelendő lett már az első pillanattól.
*
*
Azt álmodtam, hogy nem a pszichológiai laborban, hanem az egyetemi óvodában dolgozom. Pedig a valóságban még sohasem jártam ott. A tálalókonyhában kellett segíteni, vagy inkább csak vigyázni a gyerekekre, akik szabadon játszhattak-maszatolhattak egy hosszú fémasztal mellett.
Egyikük kenyérpirítóba való, téglalap formájú kenyérszelettel lépett hozzám. Óvatosan tartotta kis kezeiben, s postást mímelve adta át:
"Mihály bácsi, nézd! Képeslapot hoztam neked."
Fölső sarkában, ahol a bélyeg lehetne, tükörtojás sárgája ragyogott - mint gyermekrajzon a nap. Alá kecsöppel írt az óvodában frissen tanult hiragana jeleket, s majonézből, zöld waszabi tormából formált mellé kacskaringós, kedves madarat.
*
A sportpályákon túl, az egyetem mögötti parkban valamiért mintha mindig késődélutánra járna. Nemsokára alkonyodik, és a fák fölött a hangszórókból bongani fog a gyerekeket figyelmeztető dal: " a varjakkal együtt térjünk haza már...".
Ha a környéken sétálsz, talán észre sem veszed a keskeny utcát, amely a park eldugott sarkába vezet. Még ha meg is pillantod, egy láthatatlan erő fog vissza, és bár nemigen tudsz számot adni róla magadnak, akár éveken át elkerülöd, hiába jársz el mellette - talán mert nincs jól átlátható formája, zsákutcának véled, talán túlságosan szűknek és szabálytalannak hat a keskeny átjáró a családi házak között, vagy a rendetlenség, bizalmas meghittség ébreszt benned gátlást, a kinn heverő biciklik, virágcserepek és törpefák, a kötélen hagyott ruhák. Kevesen vetődnek erre az ellenkező irányból, a bambuszliget felől is. Itt, az egyetemi sportpálya hátsó kerítése alatt, még a patakon innen, bújik a parknak egy kis csücske, s egy pad a 75-ös számmal jelölt cseresznyefánál. Dőlt, mohos törzsű fa, hátracsapott két szárnnyal homorít.
Bancsi - aki ma úgy elmerült a munkájában, hogy csak most jutott eszébe ebédet venni - akkor járt itt utoljára, amikor télen egyetlen délutánra kivételesen hó lepte be a parkot. Rég leolvadt már a hó kedves fájáról, s most lassan a virágzásra készítgeti a rügyeit. Tompa hullámokban hordja ide a kiabálást a baseball-edzésről a szél.
Ma tehát: vándorünnep. Séta-lakoma, ballagó vendéglő. Nomád, dobozos ebéd.
Térdére tette, levette és félrerakta a doboz átlátszó fedelét. Arcába csapott a meleg pára.
Balra, független rekeszben elsimítva a rizs. Szabályos téglalap mezejére helyezve egy sötét négyszög - mint könyv lapján a nyomtatott szövegtest - a tengeri alga, ez a haragoszöld, indigópapir-vékony lemez. Ha tetszik, így is nézheted: rizspapíron sötét tusfestmény. Tiszta, cirkalommentes. Rafináltan egyszerű. Rizs és alga - már ennyi megvalósítja az elvet: legyen az ebédben valami a hegyről és valami a tengerből.
Bancsi kibújtatta papírtasakjából a pálcikát, kettépattintotta a két szálat, aztán a rizsbe csípett, úgy, hogy algát is fogjon hozzá.
Maguk a csirkedarabok - csillogó, édes-csipős csili-szószban ázva - a rizsfeszínnel átellenben lévő rekeszben, elevenzöld levélen ültek. Káposztareszelék-fészken, hozzábújva egymáshoz és a fidres-fodros salátalevélhez. Efölött kisebb rekeszekben kóstolónyi zöldségsaláta, üveg-cérnametélt, szezámmagos repce, lágy, penészszürke padlizsán karikák és szójaszószban sárgára pácolt, márvány-hűvösségű daikon retekszeletek.
Egy teljes mikrokozmosz. Négyszögletes keretben illatos, meleg kép. Egyetlen pillantással átfogható festmény, melyen nem csak a színek-formák lettek egyensúlyba hozva, hanem az ellentétes textúrák is. Nem csak látvány, hanem hő és illat is, nem csak íz, hanem a nyelv számára változatos tapintás-élmény is.
Bancsi úgy forgatta a pálcikát, mintha ecsettel dolgozna. Szedett ízből, színből, textúrából. Úgy bontotta le a képet, hogy öntudatlanul az egyensúlyra is ügyelt. Szökdécselt a rekeszek közt, átlépett más és más íz-világba - itt nincs sorrend, nincsenek fogások -, szabadon teremtett összefüggéseket. Lángbarna szószban csillogó csirke és száraz harapású algalemez. Fanyar, sós, csípős meg édes. Síkos, lágy, száraz és érdes. Végül az utolsó káposztareszelék-foszlányokat is kicsipegette, s a tálca keretéből minden elfogyott.
Hűvösödik. A patak túloldalán fölvillannak az üdítős automaták neonjai, a nyugati égen rózsaszínű pára ereszkedett a fákra. Fönn varjak keringenek, s válaszolgatós-hullámzó beszédjükbe belebújkál egy kezdő szaxofonos skálázgatása. Az illatos, meleg festmény eltűnt. Bancsi forgatja a kezében az éjfekete dobozt, e rekeszekre bontott tálcát - hűvös és üresnek tűnő.
Ám mégsem üres. Most látja: nem letisztított festővászon, nem is paletta. A könnyű, eldobható doboz-alj az elegáns lakk-tálcákat idézi. Fényes éjfeketéjére arany színű, finom mintázat került. Mintha egy maréknyi fenyőtűt hintettek volna rá, csillogó ikertűket könnyedén, csuklóból, s így azok szeszélyes csillagokba rendeződtek.
Felvillan Bancsi előtt egy éjsötét égbolt, s rajta sok tű-csillag. Mind fényes és hideg. Ahogy az megtekinthető a szomszédos Fanyar-Völgy városnegyed planetáriumában.
posted by bm at 6:11 PM
