A kőszerető

I.
Kis virág, mondta Hajnalka, de nem találta, elúszott máris a távcsöve látómezejéből. A sziklákat pásztázta. Élesen látta a tenger fölé hajló meredélyeket, sőt a kövek ráncait is; a finoman csipkézett zuzmók pasztell árnyalatait. Majd egy másik szigetet keresett, azon fürkészte a hegylábat puhán övező csillagszövevényt, a pálmaerdőt.
 Lehet azt is játszani, hogy azok ott a legendák tájai: a halhatatlanság teknőc hátán úszó szigetei, gyöngyökkel-korallokkal övezett tündérszigetek; az a tenger, ahol Urasima Taró, a mesebeli halászlegény évszázadokra elveszett.
  Amikor leengedte a távcsövet, magában elmosolyodott. Nagy vagy kicsi? Távoli vagy közeli? A pálmaerdő - apró csillagmoha volt csupán, a lábától néhány méternyire. A tenger síkja - elgereblyézett fehér murvakő-mező. A szigetek-hegyek pedig - szikladarabok, amelyek közül a legnagyobb is csak akkora, amekkora egy elárasztott rizs-terasz zsenge palántái közt ücsörgő bivalyborjú lehet.
 A Rjóandzsi, a Nyugalmas Sárkány Templomának kőkertje feküdt előtte. A kert, amelynek varázsát nem méhek, virágok adják; ahová csak tekintetünkkel szokás belépni. Kert, amely nem borzong meg a viharban; és keveset törődik azzal, merről fúj a szél. Ahol látszólag nem is múlik az idő.
 Hajnalkáék ekkor már majdnem egy éve laktak Kiotóban. Mihályt mindenestől magába szippantotta a munka, csak késő este járt haza. Hajnalkának így ott maradt az egész nap - az egész város. Soha, még lánykorában sem sétált és nézelődött ennyit kedvére.
 A Rjóandzsi kőkertjének már több évszakát ismerte, és - az éjjelt leszámítva - minden napszakát. Járt itt havas reggelen; tavaszi délután, amikor kakas-forma árnyék kúszik a kövekre; zápor után is, amikor gazdagon ragyognak fel az eső-mosta sziklák színei. Köszönő viszonyba került egyik-másik szerzetessel. Megszokott helye lett a teraszon, és ismerte a palló deszkáinak novemberi száraz nyikorgását, s a nyári párában pácolt tompábbat is. Már érteni vélte a sziklák üzenetét - mely fanyar volt, meglepő, majd fölemelő és megnyugtató. Törökülésbe telepedett, ült és hallgatta  a kertet, melyről azt tartják: kövekben előadott szentbeszéd.
 Olykor kecsesen könnyűek voltak a sziklák, mintha vonulóban lennének. Máskor súlyt adtak az ábrándozásaihoz, s mint a jó horgony, visszafogták őt a valóságba. Hajnalka meg is ijedt önmagán, hogy talán túlságosan ideszokott. Elhatározta, hogy nem jön többé, vagy legalább hosszú szünetet tart - de a lába hamarosan újra elhozta.
 Visszafogadta a vén, cseréptetős agyagkerítés, melyre olajos okker színben tusfestményeket izzadtak a századok. Visszavárta a murvakő fehérsége, a békés mohák, a tizenöt szikla - a kontempláció kozmikus kifutópályái. A mozdulatlan kert, íme, a szívéhez nőtt, már nem eresztette el.
 Beszélik, hogy a Nyugalmas Sárkány Templomának kőkertjét elkerülik a madarak, s aki madár az égen elröppen, az mind csak odakinn, a vén kerítésen túl, az ide látszó lombok fölött száll, a temlompark gazdag, zöld kertjei felé.
 Egyszer, egy áprilisi délutánon lassan a kőkert fölébe úszott az égen egy felhőszínű, délceg sárkány. Óriási farkát lustán megcsóválta, irdatlan nagyot ásított.
 
II.
(ELSŐ SZERZETES:)  A sárkány meghagyta, hogy hamvait szórjuk majd az óceánba, de kérését nem tudtuk ...
(MÁSODIK SZERZETES:) Na, ja. Ha jól emlékszem, 1499-et írtunk vagy legfeljebb 1502-t. Végetért az Ónyin háború, a pokoli belharcok; mód nyílt a nyugodt építkezésre. A testvérviszályokból okulva a gyermeklélektan számára kifejlesztettünk egy diagnosztikai és terápiás eszközt. Ez lett a Világjáték: a gyermek a rendelő sarkában apró tárgyak sokaságából válogatva kiépít egy kedve szerinti - tehát rá jellemző - világot. Még nem árulták ezeket a tigriseket, nejlon dínókat, fákat, emberkéket, egeret, tankot, konyhaberendezést. Mohánk se volt sok. Kő, kavics - bőven.
 Volt itt a homokozóban két gyerek, Kotaró és Szeidzsiró, afféle ütődött legénykék, a folyóparti alantas népeknek, a kertészeknek sarjai. Eleget hancúrozott már a két kis dinka - árkot és alagutat túrtak, betemették magukat, hogy csak az orruk látsszon ki, tömték egymás fülébe-szájába a kavicsot, csúzlizták a harkályokat. A tudomány szellemében rábírtuk őket, hogy itt kinn a terasz alatt rakjanak össze fejenként egy-egy világmindenséget.
 Melyikőjük kezdje? Kő, papír, olló! Azám, de csupán a kő volt ismeretes. Na, csak béke legyen. Dolgozzanak közösen, üsse kő.
(ELSŐ SZERZETES:)  ... könnyedén teljesíteni. Amikor a kemencéből kigördítettük az irdatlan tepsit, feltűnt, hogy a tucatnyi egészben maradt sárkánycsont - a mi szép, erős sárkányunk csontozata, böhöm koponya, állkapocs, farokcsigolyák - milyen méltóságot sugároz. Ketten-ketten, kézzel nem érintve, fém pálcikákkal darabonként megragadtuk és átrakosgattuk ezeket - a meditációs terem északi szegélye melletti területre. Körülöttük lett elegyengetve a fehér, szemcsés sárkányhamu - gyönyörű kép, varázsos harmónia.
 Mire emlékeztet? Mi jut eszedbe róla?
 Tigrisanya, aki folyón át úszva menekíti kölykeit. Bukott angyalok az ég habjaiban. Ködfelhők fölébe magasodó sztárok. Közelség s távolság lélektől lélekig. Egy tintafolt-teszt lapja - a Rorschach tesztnek ama bizonyos XI. táblája, a szabadtéri, domború.
(MÁSODIK SZERZETES:)  Ejnye, por ment a szemembe.
(A KÖZÖNSÉGES MURVAKÖVEK KARA:) Kopaszra borotvált szerzetes lép ránk minden hajnalban. Szalmaszandált, köpenyt, és lábszárhoz simuló kappa-nadrágot visel. Ő gereblyéz belénk olyan barázdákat, amilyeneket a folyóban gázoló vízimanó fésül a sellő kibontott hajába. Naponta végigcirógat bennünket; kifésüli innen a látogatók szavaiból ránkhulló suta képzeteket.
(ELSŐ KŐ:) Évszázadokon keresztül átsiklottak fölöttünk a tekintetek. Tojotomi Hidejosi még azért járt ide, hogy a cseresznyevirágzásban gyönyörködjék.
(MÁSODIK KŐ:)  Végy egy bármilyen üres teret, helyezz bele akár csak egyetlen követ, s én azt mondom: kert.
(HARMADIK KŐ:) Ezer sziklaorom szépsége egy maréknyi porban. Kert egy skatulyában. Éden egy pléden.
(NEGYEDIK KŐ:)  Állok itt, hű szikla, és megleszek még, tudom, mikor te már rég nem. Ám elrejtőznöm nem lehet, lassan elmállva elmúlok én is. Nincsenek kétségeim. Én is mennybe megyek, mint te. Szellem, por és hamu vagyunk.
(ÖTÖDIK KŐ:)   Csónak vagyok, s te bennem evezel.
(HATODIK KŐ:)  Én meg csak itt punnyadok. Ötszáz éve nem volt egy mohám.
(HETEDIK KŐ:) Szikla képe és maga a szikla: hasonló egyedül csak önmagamhoz vagyok. Mint minden szikla: fenség.
(NYOLCADIK KŐ:) Folynak a sziklák, áll a folyó.
(KILENCEDIK KŐ:)  Hallgatok - és ezzel többet mondok el.
(A TEAHÁZ ELŐTTI KŐ VIZTARTÓ:) A tudás csakis arra kell, hogy elégedett legyek.
(A KÖZÖNSÉGES MURVAKÖVEK KARA:)  Kik vagyunk? A partra körkörös hullámokban kivert, százmillió palackba zárt üzenet.
Kik vagyunk? A csend kabócái; milliom dérlepetten ábrándozó hókabóca. Ha persze egy énektanár fölkarolna, a mi dalunk meghasítaná a kőszíveket.
Kik vagyunk? Gereblye vasfogain koccanva perdülő kövek, kikre nem tapad moha. Hajnalonként - rock and roll.
 
III.
Miért nem sikerül szép, egyenes barázdákat húznom? - kezdte vallomását a gereblyéző fiatal szerzetes. -  Miért hajladoznak a gondolataim, miért bicsaklik meg a karom?  Az egyik hajnalban eggyel több kő volt a murvakövek milliói között. Idegen kövecskét gereblyéztem ki mélyen bentről, a gyík-arcú szikla mellől. Amikor megkoccant a gereblyén és fölemeltem, aggodalom fogott el. Az európai hölgy villant eszembe, a halványkék bársonyzakós, aki talán már tél óta úgy jön ide, mintha hazajárna, és gyakran már nyitáskor megpillantjuk derűs reggeli arcát. Hajnalka.
 Amikor először megszólított, arról faggatott, hogy mint szerzetes ismerek-e olyan embert, ismerek-e bárkit is, aki a közönséges kavicsot drágakőnek látja, a drágakövet viszont képes közönséges kavicsnak tekinteni. Angolságom ugyan botladozó, de szavaiból nem tudálékosság érződött, hanem a keresők szenvedélye. Egyszer a kapuzárásokról
kíváncsiskodott, legutóbb pedig elejtette, hogy szerinte ez itt, ez az egész itt mind nem más, mint - egy ugróiskola. De hát ki tanít? kit? mire és mi célból? Erre elnevette magát, és lerajzolta, hogyan játszották kislánykorában egy-egy kaviccsal és földre karcolt rácshálóval. Ja, mi is ismerjük. Zavarba jöttem, habogtam. Hiába néztem a szemét, képtelenség volt leolvasni, hogy komolyan beszél-e vagy viccel. Ugróiskola - bájos ötlet; tökéletes félreértése a kertünknek.
 Vajon komolyan gondolta? Ugratott? Mióta megtaláltam ezt a kis követ, már szinte kényszeresen töröm a fejemet. És ha igaz lenne? Vajon kik ugranának itt? Hová? Föladta nekem a leckét, aztán eltűnt, és valami azt súgja, nem is látjuk itt többé.
 Napközben nem tudna egyedül maradni a kertben. Nyilván visszalopózott zárás után, miután visszavonultunk; az erdő felől. Nagy elszántság kellett hozzá. Hát, ez lett belőle.
 Enyhe, derült éjszakáink voltak mostanában. A hold letekint, egyszerre a két tóra: a mandarinkacsák tavára a kerítésen túl, melyben megnézheti az arcát; meg erre itt, a fodrozott, foszforeszkáló gyöngyvászonra, melyen árnyjátékot játszik. Elképzelem őt, Hajnalkát, ahogy szokott helyén a terasz sarkában mozdulatlanul ül, és nyugodt harmóniában egyesül a kerttel. Csend, este. A kőkert oly békés, akárcsak odafönn a holdon a Nyugalom tengere. Hajnalka előtt ott nyújtózik százmillió lélek ugróiskolája. Az a pillanat ácsorog az időben, amikor a többiek köve földet ért már. Most ő következik.
 Azóta őrizünk itt valamit a talált tárgyak szekrényében, a selyemsálak, esernyők és retikülről lógatható menyétfarkak között. Csiszolt kő, csillogó. Gyűrűben folytatódik, jegygyűrűben, melybe vékony betűkkel ez van belevésve: Mihály, 1987.