szentbeszéd és fokhagyma

I.
Gazdag álmot láttam, olyasfélét, ami után vidáman ébredünk, és azon
melegében elmeséljük. Tűnődtem aztán, vajon milyen emlékekből,
sejtelmekből és friss hatásokból szőtte egybe a tudatalattim?

A pápa miséjét hallgattam otthon, Magyarországon egy nagy templomban. A pápa kiszólított ministrálni, de én nem jól emlékeztem már a szertartás szavaira. Álltam csak kinn, mindenki szeme előtt, és legalább barátságos arcot vágtam. A következő jelenetben a pápa már nő volt, aki receptekről, főzésről csevegett a prédikációjában, kellemesen és természetesen. Hogy ő hogyan vágja ketté a fokhagymát. A körülöttem ülő asszonyok mosolyogva és felszabadultan hallgatták, mint olyan valakit, aki szinte egy közülük, és éppen arról szól, ami őket izgatja. Végül jazz dalokat énekelt az oltártól felénk fordulva a pápa, e nő. Elegáns esti ruhát viselt és nagy, tollas fekete kalapot. Igen jól énekelt; a szívéből jött a dal. Ez volt az ő szentbeszéde. Amatőr énekes lévén két szám között kis bizonytalansággal pillantott le maga elé, megerősítést várva, így én, aki közvetlenül előtte ültem, olaszul oda is súgtam neki: Nagyszerű vagy! Le voltam nyűgözve, mennyire közvetlen és emberi tud lenni egy pápa.

Kézenfekvő lenne elemezni az álom felszínét, az örömömet, hogy a pápa egy szinten van velem, megszólíthatóan, érintésnyi közelségben. Hogy nő is tud lenni, sőt, mivel a jazz néger eredetű zene - talán nem is európai. Felébredéskor ezeket találtam a legérdekesebbnek.
Álmaink, még a banálisnak tűnőek is, intim és mély területekre vezetnek. Ha követjük a motívumok szálait, meglepő felfedezéseket tehetünk. Külön-külön hosszú története lenne minden szónak; hogy mit jelent számomra az olasz nyelv, Róma; tűnődhetnék a főzéshez, a jazzhez, a ministráláshoz való viszonyomról. Vagy arról, amire egyelőre nincs is ötletem, hogy a tollas kalapot vajon honnan vettem?
Itt most két szót szeretnék kiemelni, hogy általuk bevilágítsak az álom bizonyos rétegeibe. Legyenek ezek: szentbeszéd; és fokhagyma.


II.
Amióta felnőtt lettem, nagyjából három évtizede, nem járok templomba, és immár tizenöt éve élek külföldön. Japánban lakom, sámánista (sintó) vallású szigeten, amely másfél évezrede megismerkedett a Kínából hozott buddhizmussal. Közben sikerült megőriznie eredeti hiteit és babonáit is.

Tetszik nekem, hogy a buddhizmus nem kívánta kioltani a sámánista világképet, nem mondta, hogy: vagy én, vagy te, hanem elhelyezkedett mellette. Együtt hatnak a szokásokban, és egyetlen fejben is elegyednek, hiszen a két irányzat az emberi gondoknak nem teljesen azonos területét fedi le. Összeférnek. Valahogy úgy, ahogy legtöbben, akik jól felöltözve védjük testünket a hideg ellen, ebédelni is szoktunk; s mindez nem zárja ki, hogy aznap meg is vacsorázzunk.

Azokban a hetekben egy kertről olvastam könyveket, a kiotói Rjóandzsi templom világhírű kőkertjéről. Azt tartják róla, hogy a buddhizmus lényegét kifejező csodálatos műalkotás. Szinte kihallható belőle a zen-buddhizmus szavak nélküli tanítása. Az egyik könyv már a címében vallja, hogy ez a kert - kövekben előadott szentbeszéd.
Megszokott fogalmainkhoz képest különös kert: egy négyszögletű, fehér, elgereblyézett zúzottkő mező, s benne szórtan elrendezve egy tucatnyi szikladarab. Növényzete: csupán az egyik-másik szikla lábánál megtelepedett csillag-forma moha, és a zúzmó. Ebben a kertben nincsenek virágok, fák, méhek; és létrehozása óta, ötszáz év óta, akár esett, akár fújt, szinte semmi nem változott benne.
Különös csend. A kontempláció kozmikus kifutópályája. A zúzottkő mezőt tengernek vagy folyónak is lehet látni, melyben a sziklák - szigetek.
Ezer sziklaorom szépsége földerenghet egy maréknyi homokban - mondja a kert. A körkörösen gereblyézett fehér zúzottkő mező lehetne akár a Tejútrendszer képe, a sziklák a csillagok; a kevéske zöld pedig jelenthetné a mákszemnyi szerves életet, ami a szervetlen égitestek tengerében, a világegyetemben megszületett. Kicsi és nagy, közeli és távoli sohasem abszolút - vallja a kert. A drágakő sem több, mint közönséges kavics; a közönséges kavicsot viszont nézheted drágakőnek - sugallja a kert. Olykor pedig az az érzésünk itt, mintha a sziklák vonulóban lennének; példázva a tételt: Folynak a sziklák, áll a folyó.
Felérhet-e egy jazz dal, vagy egy kert - szentbeszéddel? Képes-e az lenni?
Bizonyos, hogy minden komoly, ihletett alkotó folyamat rokonságban van az imádkozással. Hiszen a készítőnek tudatában kell lennie életnek-halálnak-teljességnek, még ha nem is emeli ki látható helyre, s felszíni témája netán csak egy apróság. Az a kész mű pedig, amely képes átadni valami lényegeset és megvilágítót - még ha nem is a Jóisten ügyeit ábrázolja - édestestvére a szentbeszédnek. Így nem csak Michelangelo Teremtése vallásos alkotás, hanem akár egy jól lefestett karalábé is, ha megcsillan rajta a mindenségről való áhitatos tudás. Egy kép, egy dal, egy kert igenis prédikációval ér fel, ha letisztult vallomás rejlik benne a legfőbb dolgokról.


III.
(1) Amikor először hallottam a fokhagymát jelentő japán szót (nyinnyiku), az ember (nyin) és a hús (nyiku ) szavak összetételének véltem. Egy pillanatra elhittem, hogy barátom a különös étterem bejáratánál azt tudakolja, nem bánom-e, ha "itt mindent sok emberhússal készítenek"? S noha tudom már, hogy a japán fokhagymát nem így kell kettévágni: nyin-nyiku - asszociációim máig megőrizték a kannibalizmusra való (ár)nyalatnyi csípős utalást.

(2) Egykori kedvesem évekig édesanyja kifőzdéjében dolgozott. E japán család csodálatos és hatalmas tudással rendelkezik a halak és tengeri lények, mindenféle algák és zöldségek összetételéről, vitamin- és tápértékéről, számtalan finom elkészitési módjáról. Központi helyen áll életükben az egészséges étkezés. Azt mondhatnám, hogy az én volt galambom vallásának lényegi része a helyes táplálkozás. Még egy röptében összecsapott vacsorából is műremeket teremt.
Egyszer lejegyezte nekem angolul egy étel receptjét, s abban egy bájos elvétést tett. A garlic (fokhagyma) szót girlic-nek írta. Japán füle vezethette félre: ők ugyanúgy ejtik a girl (lány) hangsort, mint a garlic első felét. Azóta e szó képviselte jelentés-felhőbe, e hangulatba beröppen nekem egy csinos görlice is. Karcsú lány; dereka-csípője fokhagyma.

(3) De térjünk inkább sietve vissza a szentmiséhez. Sőt annak ősképéhez, az utolsó vacsorához, ahol a legelső pápák tanítója receptet mond el arra, hogyan kell eljárni a kenyérnek egy bizonyos kitüntetett fajtájával.
Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem!" Azután fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal adta nekik: "Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az (új) szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára."
Gyerekkorom óta sok töprengést okozott a követelmény, hogy áldozáskor az ostyát rágás nélkül, csupán a nyelvünkre véve, mintegy elszopogatva szabad csak lenyelni. Az álmomban a kettévágás talán arra az észrevételre is utalhat, hogy Jézus hangsúlyozottan megtörte azt, amit felkínált a vacsorán. (Egy megtört ember(t).)
Kenyér vagy test. Szimbolikus bekebelezés. Egyesülés. Kettévágott fokhagyma.
(Sejtem már, a szó egész este köröttem lebeg majd, és vacsora után sem csillapul az izgalmi fok - hagy ma egyáltalán elaludni? A babona mellesleg úgy tartja, hogy ez a fűszer megvéd a gonosz egy fajtájától, a vámpírtól. De - ne tovább! Máris úgy érzem magam, mint aki fokhagymát csempész a határokon keresztül. Nyelvterületről nyelvterületre. Végül nyakoncsíp egy ép szimatú vámos; lelepleződtem. Dugdosnám még a fokhagymát, de hiába. Elborítja arcomat a vám-pír.)

IV.
Álmaink tudatalatti, cenzúrázatlan forrongást öntenek formába. Abból a magma-szerű kavargásból merítenek, ahol az élmények lenyomatai nagy szabadság-fokkal kapcsolódnak egymáshoz, bármelyik érzékszervemmel szereztem is őket; és bármelyik nyelven vagy nézetrendszerben az általam ismertek közül. Hírt hoznak lentről, a szavak-előtti teljességből.
Naivitás lenne, ha valaki maradéktalanul érteni vélné az álmát. Nem állíthatom, hogy éppen a legértékesebb jelentés ásványokat bányásztam ki és osztottam meg belőle. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a világrész-váltásom élményét rendezgeti, és megpróbál feldolgozni egy vallási érlelődési folyamatot.
Tükrében olyan valakinek látom magamat, aki katolikus hitben nevelkedett, és élete utóbbi harmadában egy másfajta világ levegőjét szívta. Élményeit átszűri jelenlegi hazájának nyelvén is. Az új kultúra gyökereket eresztett a lelkében, és hatni kezdett a mélyebb tudat-rétegeiben is, ezért önmagáról csak úgy képes beszámolni, ha nem csak anyanyelvét veszi igénybe.
Ki lehet vajon ez a pápa? Valaki, aki értekezik velem a legfontosabbakról. Egyenlőként szólít meg és nagyon személyesen. Úgy, olyan közvetlenül, ahogy szavak nélkül is egy szentbeszéd élményét ajándékozhatja egy kert, s ahogy egy vacsorával akár szerelmet lehet vallani.

(Megjelent: "Érted vagyok" XIII.évf.5.szám 2002. okt.)