A tokiói Kútfő hévvonal (10)

10. NYUGATI-ÖRÖK-ÁLDÁS - délután, 1999. VI.

Gőzmozdonyra vártunk gyerekkoromban fönn a töltésen a falusi állomás mellett, nagyapám kertje végében. ő vasutas volt, dédapám még korábban váltóőr ugyanazon a vonalon Debrecen határában, Nyulas állomáson.
Nyugati-Örök-Áldásban épp olyan magasságú töltésen várok a vonatra. Oldalában lila, rózsaszín hortenziák bólogatnak az esős évszakban, dúsan, életerősen, hatalmasan. Balkezem felől a sorompó, s az út, amelyen át nagyszüleim kertje felé indulhatnék. Előttem lenne a kubik-gödör, a füves és olykor békás-nádas gyerekkori játszóhelyünk. Itt, ma, a kubik-gödör helyén fodrász-szalon áll.
Keritését gyermekrajz-szerű sárga, rózsaszín motívumokkal pingálták ki, és késő este, a vendégek távozta után is ég benn a fény; gyakorló bábuk fején edzenek a fodrászfiúk és kozmetikuslányok.
Állok a platformon. A nap lemegy. Feljön a hold.
Majd újra délután van, június.
Cipőkopogás, gyülekeznek a szandálok a peronon. Ha lehunyom a szemem, mintha kedves rádiómősoromat hallanám, a Hangtájképet.
"Bim-bim-bim-bim-bim..." fémesen fölcseng a távolabbi sorompó. Egy dallam röppen a platform hangszórójából, és női hang figyelmeztet a vonatra: Fanyar-Völgy felől érkezik.
Szeretek itt állni, rálátni a virágokra, a hirdetésekre, az állomás menti üzletekre. Jó most Szép-Hóra várni, aki az előbb azt mondta a telefonba, hogy tíz percet fog késni, és a második kocsiba száll.
Amikor tíz éve bérelhető lakás után jártam, azaz tucatnyi próbálkozásból tanulva olyan lakásközvetítő után, aki külföldivel is hajlandó vesződni - kiszálltam itt, az ismeretlen állomáson. Megfogta a pillantásomat a töltésre néző patinás faház. Nagylápi asszony, ingatlanközvetítő.
Áldás illesse anyás figyelmességét, csendes szavát, amit az első örömtől úgy akartam hallani, mintha azt verselné: megvirradt napod valahára hát, immár van neked is hazád.