A tokiói Kútfő hévvonal (16)
16. KÚTFŐ-PARK-ELŐTT - 2001.VII. 20. (a Tenger napja)
A platformot védő kerités ereszbe ível, és beüvegezték, hogy még azon át is a sást, virágokat és fákat láthassuk, és semmi se takarja el a zöldet. A százados cseresznyefasor már be is terelne bennünket a Kútfő parkba, mely a végállomásig, Jó Előjel-Templomig nyúlik.
Ma csak a kis kávéházba jöttünk. A tenger napja, a nyári vakáció kezdete. Kávénk mellől az Est-váró fű tagolt, berakásos ablakán át kilátunk az állomás előtti terecskére. Mintha üvegbúrában ülnénk itt a víz alatt; a párában úszó nyárból kirekesztettük magunkat. Halk, régi francia dalok indái vesznek körül.
Karen, dán barátném, mióta Amerikába költöztek a férje munkája miatt, a tenger napjáig tartó egy hónapra visszajár japán-dán kisfiával. Ennyivel tart tovább az amerikai tanévnél az itteni, s a gyerek ilyenkor abba az osztályba jár, ahol elsősként kezdte, így nem felejti el a nyelvet, társai pedig őt. Egyszer majd hazaköltözhetnek Tokióba. De mától nincs iskola, és Karenéknek vissza kell térni a száműzetésbe, az amerikai kertvárosba.
Az Est-váró fű egy majdnem kilencven év előtti, Taisó-kori japán sláger nevét vette fel, s korhű módon nem cukrászdának, hanem tejcsarnoknak tekinti önmagát. Tejszürke, bordázott faburkolat, harangvirág-lámpák, vén, remegős asztalok. Édes bús babák képei a falon. Japonesque. A Taisó-modern varázsos bája. Alkonyatban, mosolytalan vágyakozással áll egy bakfis, matrózblúzos válla fölött hátratekint ránk, lógatja maga mellett kajlafülű plüss-nyusziját.
Karen szőkén, shortban, könnyű fehér blúzban az asztal peremén zongorázik hallatlanul vékony ujjaival. Európai. Rokonlélek. Ő is abból a fajtából, aki kitalálta magának Japánt. Most majd egy újabb év várakozás: távol azoktól, akik értik őt, távol a frankó nagyvárostól. Távol Tokiótól.
A platformot védő kerités ereszbe ível, és beüvegezték, hogy még azon át is a sást, virágokat és fákat láthassuk, és semmi se takarja el a zöldet. A százados cseresznyefasor már be is terelne bennünket a Kútfő parkba, mely a végállomásig, Jó Előjel-Templomig nyúlik.
Ma csak a kis kávéházba jöttünk. A tenger napja, a nyári vakáció kezdete. Kávénk mellől az Est-váró fű tagolt, berakásos ablakán át kilátunk az állomás előtti terecskére. Mintha üvegbúrában ülnénk itt a víz alatt; a párában úszó nyárból kirekesztettük magunkat. Halk, régi francia dalok indái vesznek körül.
Karen, dán barátném, mióta Amerikába költöztek a férje munkája miatt, a tenger napjáig tartó egy hónapra visszajár japán-dán kisfiával. Ennyivel tart tovább az amerikai tanévnél az itteni, s a gyerek ilyenkor abba az osztályba jár, ahol elsősként kezdte, így nem felejti el a nyelvet, társai pedig őt. Egyszer majd hazaköltözhetnek Tokióba. De mától nincs iskola, és Karenéknek vissza kell térni a száműzetésbe, az amerikai kertvárosba.
Az Est-váró fű egy majdnem kilencven év előtti, Taisó-kori japán sláger nevét vette fel, s korhű módon nem cukrászdának, hanem tejcsarnoknak tekinti önmagát. Tejszürke, bordázott faburkolat, harangvirág-lámpák, vén, remegős asztalok. Édes bús babák képei a falon. Japonesque. A Taisó-modern varázsos bája. Alkonyatban, mosolytalan vágyakozással áll egy bakfis, matrózblúzos válla fölött hátratekint ránk, lógatja maga mellett kajlafülű plüss-nyusziját.
Karen szőkén, shortban, könnyű fehér blúzban az asztal peremén zongorázik hallatlanul vékony ujjaival. Európai. Rokonlélek. Ő is abból a fajtából, aki kitalálta magának Japánt. Most majd egy újabb év várakozás: távol azoktól, akik értik őt, távol a frankó nagyvárostól. Távol Tokiótól.
posted by bm at 6:19 PM
<< Home