A tokiói Kútfő hévvonal (5)

5. ÉSZAKI-LÁP-ALSÓ - XI. 22.

Az első tokiói időkben úgy tűnt, Láp-Alsó a világ egyik közepe. Itt szerettem volna lakni, naiv külföldi, e hangulatos, zúgó-zsongó-zakatoló mocsárban. Ma már főként a Paul barátommal való találkozásokat jelenti. Egyforma távolságra lakunk innen - ő a Kútfőt keresztező másik vonalon -, itt szoktunk leereszkedni valamelyik mocsárdába egy sörre, vacsorára, munkamegbeszélésre.



Késtem kicsit, a Déli kijárat alatti apró téren már ott a vékony Lápi Pál, kezet rázunk, s mérlegeljük, merre induljunk el. Ma este határozott céllal találkoztunk. Ma elkerüljük a különös ízlések könyvesboltjait, el a mővészmozit; ma nem merülünk le a lápvilágba, a kopottságukban fényőző földalatti helyeinkre; elkerüljük a latin bárt, a délkelet-ázsiai piaci standot formázó Piac vendéglőt; és a gyógynövényekkel övezett Palánta kávéházat is, ahová inkább a lányokkal járunk.
Épp csak bekukkantunk a CD-antikvárba, ellenőrizni a "pápua slágerlistát", a nevenincs, filléres lemezek polcát, ahol mindig akad valami a számunkra. Végig sem hallgatható tévedés, vagy sorsfordító felfedezés.
A ház, ahol már várnak bennünket, ártatlanul áll a többi közé bezsúfolva, éttermekkel, temérdek felirattal. Ki hinné, hogy fönn a harmadik emeleten, a súlyos hangszigeteléső falak mögött, negyedszázad előtti londoni klubokat idéző, fekete falú, fekete mennyezetű térben - punk együttesek koncerteznek.



A közönség szelíden hátrahúzódva áll, rezzenetlenül, mintha a Hattyúk tavát szemlélnék. De ők befelé izzanak. Egyetlen tizenéves fiú táncol, izmait villogtatva. Tombol, ráng, ugrik és szaggatja magát számról számra, fáradhatatlanul bemozogja a zenekar előtti térséget. Egy barátunk fia; rajtunk kívül az egyetlen európai.