a tánckabóca

the dance-cicada
ダンス蝉


- Vendégem jött - nyugtázom, amikor a kertkapun belépve felpillantok a lakás ajtajára.
A hold és az utcai lámpák fényében pihennek a fák, tücskök ciripelése tölti meg a levegőt.
A koraősz hangjai.
A ház oldalán föllépdelek a vaslépcső 14 fokán.

A vendég az ajtóm előtt zörög, kopogtat. Ismerem őt, délután még a fenyőn cirregett, táncolt, sebesen rázta a potrohát.
A tánckabóca.
Egy karcsú neonszál világit az ajtóm fölött a nyitott gangra, ezt szokta megtalálni olykor nyár végén, utolsó estéjén egy-egy kis rokona.
Mindig egyedül jönnek.

Hét évet tölt a föld alatt készülődve, majd fölássa magát a napvilágra, kibújik elegáns páncéljából - evilágra szabott, szép öltözetben.
Éppen egy hét jut neki a bálból.

Beszélik, hogy amikor azután elindulsz a túlvilágra, alagúton suhansz keresztül, melynek túlsó végén észveszejtő fény tündököl, édesebb és csábitóbb mindennél, amit valaha láttál ...

Már nem a nappali, szerelmes cirregéssel szól a vendég, hanem - mint aki megsüketült és nem ura többé a zajának - fülsértő kerepeléssel. Szárazon, károgva, brutális erővel veti magát a falnak, lenn zörög, sebzi magát a gang betonján, evez, csörömpöl szárnyával, hogy nézni is fáj.

Előszedem a kulcsot.
- Bejössz-e?
Nekiverődik a nyitott ajtónak, de be nem tér. Pörög tovább a földön, hanyatt esik, majd újra repül - búgócsiga, szökött propeller, egér, jégkorong - kipördül és siklik súrlódva a betonon.


A muskátlikat itatom reggel.
Még nem járt itt egy holló.
A tánckabóca hanyatt hever a szárnyain, intim testrészeit és az arcát kitárta az égnek.
Mikor a lelke kirepült, két pár kezét imára kulcsolta.
A harmadikkal még int valakinek.