téli álom állomás

Ismered-e az Asagaya negyedben a vásárlóutcát - mesélt Bancsi - amely a Gyöngyvirág úttól vezet, egészen a hévig? Én is csak nemrég fedeztem fel magamnak.

Hideg délután volt, a téli napforduló előtt.
A közelben akadt dolgom, majd bóklászni indultam ebben a szépen kövezett sétáló utcában, ahol a zöldre festett kandeláberek a gyöngyvirág szárait és leveleit utánozzák, s kecses, csilingelő fehér virágok a lámpaernyők.
Rövidesen a folytatásában találtam magam, a fedett vásárlóutcában, amely ferdén bújik egy háztömbbe, és halad aztán hosszan, toronyiránt.
Csak egy ugrás a forgalmas utaktól, mégis úgy siklik benn, kis üzleteivel, rejtve, édeskés hangulatban, hogy azt képzeled, egy másik időben jársz, egy néhány évtizeddel ezelőttiben.
Japán-sütemény üzlet, vén cukrászdák, teázók, diszek, ajándékboltok. A tófu készitő műhelye, a Bambino öleb-divat, a Peacock kisáruház, melynek társait megboldogult vidéki éveimben láttam utoljára. Az eleven nosztalgia.

Vannak helyek, ahol először jársz, mégis annyira meghitten ismerősek, hogy elszorul a szived. Piacokon érezni olykor hasonlót. Mindenből magától értődő otthonosság árad. A járókelők is ki tudja, honnan kerültek elő - egy régi városrész stilusába illőek, ahol semmi sem diszlet, senki sem statiszta, minden és mindenki igazi. Egy világ, melyhez a kétség szikrája sem férhet.
Mitől ez az otthonosság?

Akkoriban kellett elutaznom Európába, s mintha a testem egy darabját tépnék ki (megfoghatatlan testrészünk, a lélek - fogalmazott aztán otthon barátom kisfia), annyira nem kivánkoztam most el innen. Ügyeimet félretenni, pakolni, gépre szállni, majd egy zord, fénytelen télben másfajta gondokat a nyakamba venni. Kimeritő hetek voltak mögöttem, s ilyenkor az ember inkább álmodozna, megpihenne. Beülne egy jóbaráttal egy forró tejes kávéra.
Az ajándékbolt tágas kirakatában plüss-macik aludták békés álmukat - örvösmedvék, jegesmedvék, pandamacik. S mintha őket irigyeltem volna meg, nemrég egy hajnalban azt álmodtam, hogy sarkimedve süppedős, puha bundájába burkolózom.

Mellesleg, tudod, a hirek szerint a japáni hegyvidékek medvéi évről évre rövidebb téli álmot alszanak. Az erdőirtások, klimaváltozások miatt lejönnek a falvakba, hogy ennivalót raboljanak maguknak. Egyre több háziasszony botorkál le pirkadatkor a konyhába arra, hogy a kitárt hűtőszekrény előtt mackó rámol.
Képzelheted. A betyár. Hivatlanul, érvényes papirok nélkül, tömi magába a dermedt halakat, szórja az ugorkát, mézes üvegszilánkok a tatamiba taposva, a gyerek hátitáskája szanaszét, számtan leckéje slendriánul lekaparva ... sikoly, tűzoltók, injekció a kerti fenyőre szökött mackóba, háló, ketreces teherautó, nyűgös visszapaterolás a hegyekbe.
Az idén négyszer annyi esetet jelentettek, mint tavaly.

Talán egy félórát olvasgattam egy kávézóban, fonott székben, szemben az ablakkal, mely persze éppúgy a fedett utcára néz, ahol nem fúj szél és soha nem esik az eső.
Majd tovább bandukoltam-nézdegéltem - villamosság, illatszer, olcsó, jó kis éttermek. S most villám csapott belém, mert az egyik üzlet fölött feliratot látok:
Tokyo Sleep Station.
Micsoda? Újrabetűzöm, nem tévedés. Soha nem láttam még ilyet.
Egy Álom-állomás.
Éreztél-e már hasonló borzongást?
Titkos vágyad, amit soha még szavakba sem foglaltál ... olyannyira, hogy magad is csak most értesülsz, hogy benned lakozik ... - egyszercsak előttem állt.
Egy valóságos tokiói álom-állomás.

Jó, mondhatod, spanyol viaszk, rég feltalálták, és úgy nevezzük: szálloda, sőt itt Tokióban kapszula-hotel, manga-teaszalon, éjjeli fürdőház, love hotel ...
Föl sem derengtek bennem e kompromisszumok, hiszen én a valódit láttam, pontosan azt, amire a lélek rejtett áramlatai fölkészitettek.
Mégegy lépés a halmokban az utcára kicsorduló futonok, matracok, takarók, a meleg villanyfényben vidáman fürdő pihepárnák felé.
Tokyo Sleep Station.
Tágas ágynemű üzlet előtt álltam, amely csak a nevében különbözik az ezernyi többitől.
De ez már mindegy is. Csak a látomásról akartam beszélni neked, e tündöklő, kivételes pillanatról az időben. Amely elmúlt ugyan, de el nem veszett.