szelid művészek
(egy délután a Down szindrómások festményeiről)

- fessetek szabadon -
Nagyon vártam ezt az alkalmat, s most itt ülök a megtelt előadóban, századmagammal. Világos, új terem a Modern Művészetek Múzeumában. Filmvászon méretben kivetitve és gyönyörű szinekben látjuk a festményeket. Egyenként sziven ütnek szépségükkel, eredetiségükkel, harmóniájukkal. Báj és jelentőségteliség. Egyik bámulatból esem a másikba.
- El sem tudom képzelni az életemet úgy, hogy ne találkoznék minden nap Down-osokkal - mondja a szinpadról Y, a műteremvezető lány.
A Down szindrómások műterme nem az ő ötlete. 17 éve alapitotta az apja, aki festő, s a nagyapa is festő volt. A lány családilag belenőtt, átvette a tokiói műtermet, az apa pedig vidéken vezeti a másikat, M. megyében.
Itt 25-en járnak hozzájuk, ott pedig 10-en, a legidősebb harmincöt éves.
Délelőtt 11-től délután 3-ig festenek, formáznak, megosztják egymással a köztes időket, az étkezést is.
A műteremben nem irányitják a fiatalokat "még annyira sem, hogy a falat hagyják ki". Az alapvető technikákat persze megtanitják, ám azon túl az instrukció csak ennyi: "Fessetek nyugodtan, teljesen szabadon."
- a felfedezők -
A mai délutánt, az előadásokat és a pódium-beszélgetést N. vezeti be. N. hires ember, a rendezvény disze. Filozófus, tibetológus, antropológus. Sztár-értelmiségi, akit rajongók követnek, bárhol is lép fel.
Azzal kezdi, hogy tiz-húsz év múlva a tankönyvekben szerepelni fog a mai dátum, mint egy művészeti kategória névadásának napja: "Art Immaculé" - makulátlan művészet.
Az emberi lélek megromlott - mondja - noha biológiailag nem változtunk, mióta a homo sapiens százezer évvel ezelőtt létrejött. A Downosoknál azonban az emberi sziv tisztán és meztelenül megnyilvánul. Náluk látható lelkünk esszenciája.
Ahogy a XX. szd. elején Picassóék az afrikai és az ázsiai művészetet fedezték fel, frissitették meg alapvetően a sajátjukat, most mi a közvetlen közelünkben vehetünk észre ilyen, a művészetet, az emberi lelket megújitó friss iránymutatást.
A Downosok művészete külön nevet érdemel. Hiszen olyan terület, amely határozottan elválik a többi, a főáramhoz képest "kivülálló", már korábban elnevezett kategóriától, amilyen az afrikai művészet (primitiv művészet), a naiv művészet, a nyers ("brut") művészet (pl. az autistáké), aztán az emberszabású majmok rajzai, s a gyerekrajzok.
A második előadó H., művészettörténész nő, a Modern Művészetek Múzeumának kurátora, a mai rendezvény vendéglátója. Ő már másfél évtizeddel ezelőtt egy fontos "Art brut" kiállitást szervezett.
Szakszerű, hűvös szavakkal elemzi a Downos alkotók képeit.
Az tűnt fel neki először, hogy mindegyikőjük határozott, egyéni stilussal rendelkezik.
Másodszor: a gazdag szinfelfogás, érett szinkezelés.
Harmadszor, amit N. is aláhúzott: hogy mennyire mentes a Downosok művészete az agresszivitástól.
Fenn a szinpadon egy-egy előadó: a világ közizlésével tisztában lévő, nemzetközi konferenciákon szereplő, kitanult hivatalnok. Joviális fölénnyel értékelnek. Nem mindig érzékelhető, hogy egyénekről szólnak.
Velük szemben pedig - elszórtan a közönség soraiban - olyan autonóm fiatalok ülnek, akik sziven ütően tiszták, valódiak. Akik nem tudják megvédeni magukat.
Most föl lesznek fedezve.
Az egyik nagy művészeti egyetem antropológiai tanszéke már hozzálátott a munkához: több ezer festményt lefényképezett, katalogizált.
Kapnak egy szép sznob franciás nevet, "art immaculé". Valaki ettől hires lesz, nyerni fog az ügyön.
Mi is történt mindazokkal a törzsekkel, népekkel, akiket fölfedeztünk? Az ártatlan, saját törvényű világokkal, melyeket mi, a civilizáció, gyarmatositottunk?
Elvben sok jó is kijöhet ebből, többet tud majd a társadalom a Down szindrómásokról, nyitottabbak leszünk rájuk és tanulunk tőlük. Tanulunk egymástól.
Ha viszont kiszélesedik a kör, akikkel a Downos művészeknek érintkezniük kell, talán sok dolguk lesz, sok kérésnek igyekeznek megfelelni, elfáradhatnak. Bezúdul a lárma, s akadhat érzéketlen, türelmetlen ember, aki kihasználja, megbántja őket. Jó lesz-e nekik? Nyernek-e belőle valamit?
Reménykedem, hogy a műterem fenntartói elég erősek, hogy megvédjék őket.
- egy rang-balett -
A program következő szakasza a pódium-beszélgetés. A szinpadon szemben ül egymással az együttműködésre készülő két fél: a kurátorok egyfelől, másfelől a fölfedezettek képviseletében a műterem-vezetők.
A szemünk előtt zajlik a találkozás.
Egy erősen rang-tudatos társadalomban vagyunk. A média sztárja illetve a névtelen, gyámolitásra szoruló fiatal műteremvezetők nem (fiktiv) egyenlőségre törekszenek, hanem egy jól meghatározott hierarchia kialakitására. Ha ez végre létrejön, megnyugszanak és jól fognak tudni együtt dolgozni.
Csakhogy az őszinteség és valódiság skáláján akár épp ellenkező lehet a rangjuk, mint a társadalmin. A délután egyik érdekessége épp ez. Feszengve hallgatom. Udvariassági ping-pong, kényes koreográfiával előadott hizelgések, duplafenekű szavak. Nem tudom biztosan dekódolni, hol és mennyi a valódi rajongás és mennyi a taktika?
Ha a két fél bármelyike helyébe odaképzelem valamelyik Downos ismerősömet - nevetnem kell, annyira nem működne a pojácáskodás. Kipukkanna a buborék.
Fülelek, próbálom lekottázni a szereposztást.
Y: ambiciózus lány. Szivből szereti a műtermének tagjait. Festő családban nőtt fel, ő maga nem alkotó. Vajon mennyire bóditja el a hirnév?
S: az apja. Jóérzésű, idősödő festő. Nemigen vonzza a fúzió, neki tökéletesen megfelel, ha ezután is csendesen rajzolgatnak maguknak, távol a világ zajától. Inkább a lánya kedvéért jelent itt meg. Látott már karón varjút.
Szépen bújtak hozzá a Downos fiatalok az előadás után, nyilvánvalóan jó a kapcsolatuk.
N: narcisztikus, sok lében kanál, ügyeletes tudós.
H: házigazda, kurátor. Művelt nő, aki a tudományos karriert választotta, de mintha ezért lemondott volna valamiről.
K: mi nézők, mindannyian, szülők, hozzátartozók, művészeti egyetemisták, N. téma-független rajongói.
D: a tényleges alkotók, a Down szindrómásak. Ma ők néma statiszták.
A közönség közt elpöttyentve vannak itt-ott, a közelemben is. Tündérek. Vitézül végigülik az egészet, mig itt róluk folyik a szó, tudják, fontos köze van a mai alkalomnak az ő mindennapos munkásságukhoz. A délután során sem N-nek, sem H-nak nem volt közvetlen, meleg szava hozzájuk. Időnként hátranézek egy megtermett, erős alkatú fiúra, meg jobbra előre egy pici, bordóruhás manó lányra, aki az üléstámlának veti tarkóját, hátracsuklatott nyakkal mereng. Hagyja tovacsobogni az okosságokat, elnézően túltekint mindezen valahova föl, ha nem is a csillagokba, a harmonikus lényegbe.
- lehet kérdezni -
Az első jelentkező azt firtatja, a műveket hogyan lehetne eladni, vagy képeslapokat gyártani belőlük?
Nincs ilyen céljuk, feleli Y. Nem árulnak, nem gyártanak és nem termelnek. Nem is gondolja, hogy eltartaná a műtermet.
A második kérdés - egyetemista lány - a Downosok készitette fényképekre vonatkozik. Őt ugyanannyira megfogták, mint a festmények. Tervezik-e folytatni?
Valóban, emlékezetes fotókat is láttunk. Egy fiú a műtermüktől az állomásig tartó pár perces szakaszon négyszáz fotót csinált. Jól ismerem ezt a környéket - Yoyogit - az övéi meglepő, új nézetek. Nyilván kellett hozzájuk a kiválasztó szem, aki a négyszázból kiemelte épp ezt az öt-tiz fényképet. Ám ezek tartósan velem maradnak.
Harmadikként valaki fölveti, hogy az M.-ben született festményeken megérződik, hogy ott közel a természet.
Hoppá. A "természet" szó, mint a bogáncs, beleragad a két művészeti szakember bundájába. Hosszan tépkedik, telik a drága idő, és több kérdés már nem is lesz. N. kifejti, hogy a természet az egyik leghazugabb szavunk, amivel a legtöbbet visszaéltünk. Láthatóan ez vesszőparipája. H. helyesel. Gondoljunk bele, ma már valójában nincs is természet.
- lépcsőházi gondolatok -
Utólag feltűnő, hogy kevés volt az emberábrázolás, és ami volt is, fejletlenebb, mint amilyeneket már láttam Down szindrómásaktól. Vajon elegendő-e az irányitás, amit ebben a műhelyben kapnak? És vajon aki hajlamos beszélni a festményeiről, az kap-e elég figyelmet?
Az előadás után odalépek Y.-hoz, a műteremvezető lányhoz. Hogyan kapnak cimet a képek? S mennyit beszélgetnek az alkotóval arról, hogy mire gondol, mit érez a képe kapcsán?
Csalódottan hallom, hogy szerinte megbeszélésre alig van szükség, a legtöbbjüket csak addig foglalkoztatja a saját műve, amig éppen elkésziti, utána már a következőre összpontosit. Tudom, a szükség is mondatja ezt vele, hisz nem juthat mindenkire egyéni figyelem.
Még itt vagyunk a szinpadon, ballag ki mellettünk a közönség, amikor valaki hozzámlép. Tömzsi, fülig nevetés fiatalember. Kezet nyújt. Ismerős a tenyerének tömött párnázata, ismerősek hajlékony, terpesztett, rövid ujjai. Gratulálok a képeihez. Ő Z., az, akivel fordulatot vett az egykori rajzkör ezelőtt tizenhét évvel - amikor hat évesen csatlakozott, és S. úr őáltala egy új világot fedezett fel.
Most, mikor már a közönség nagyrészt kivonult, Z. példáján fölbátorodva sorra odajönnek kezetfogni a többiek is, akiket csak a széksorokban elszórva láthattunk eddig. Megköszönik, hogy itt voltunk.
Már kinn az utcán fogom felismerni, pirulva, hogy utolsó utáni kérdésemmel, a szinpadon csevegő Y. megszólitásával - mintegy föltolakodtam a pódiumra.
Sőt, most már éles fényben látom a gesztust, mikor a Down szindrómás fiatalok odajöttek sorra kezet rázni, barátkozni. Ez volt az első pillanat a festőkről szóló délután során, amikor a legfőbb érintett a szinpadra került.
*
Késődélutánra jár, mikor eljövünk. Tiz perc sétányira van az állomás. Még javában világos van, de a házak között az égen ott fehérlik a hihetetlen, hatalmas telihold. Az egyik mellékutca a régi Edót idézi. Egy öreg üzlet nyitott ablakán át friss angolnát és rizst veszünk, forró csésze levessel, s ott az utcai lócán be is pálcikázzuk.

- fessetek szabadon -
Nagyon vártam ezt az alkalmat, s most itt ülök a megtelt előadóban, századmagammal. Világos, új terem a Modern Művészetek Múzeumában. Filmvászon méretben kivetitve és gyönyörű szinekben látjuk a festményeket. Egyenként sziven ütnek szépségükkel, eredetiségükkel, harmóniájukkal. Báj és jelentőségteliség. Egyik bámulatból esem a másikba.
- El sem tudom képzelni az életemet úgy, hogy ne találkoznék minden nap Down-osokkal - mondja a szinpadról Y, a műteremvezető lány.
A Down szindrómások műterme nem az ő ötlete. 17 éve alapitotta az apja, aki festő, s a nagyapa is festő volt. A lány családilag belenőtt, átvette a tokiói műtermet, az apa pedig vidéken vezeti a másikat, M. megyében.
Itt 25-en járnak hozzájuk, ott pedig 10-en, a legidősebb harmincöt éves.
Délelőtt 11-től délután 3-ig festenek, formáznak, megosztják egymással a köztes időket, az étkezést is.
A műteremben nem irányitják a fiatalokat "még annyira sem, hogy a falat hagyják ki". Az alapvető technikákat persze megtanitják, ám azon túl az instrukció csak ennyi: "Fessetek nyugodtan, teljesen szabadon."
- a felfedezők -
A mai délutánt, az előadásokat és a pódium-beszélgetést N. vezeti be. N. hires ember, a rendezvény disze. Filozófus, tibetológus, antropológus. Sztár-értelmiségi, akit rajongók követnek, bárhol is lép fel.
Azzal kezdi, hogy tiz-húsz év múlva a tankönyvekben szerepelni fog a mai dátum, mint egy művészeti kategória névadásának napja: "Art Immaculé" - makulátlan művészet.
Az emberi lélek megromlott - mondja - noha biológiailag nem változtunk, mióta a homo sapiens százezer évvel ezelőtt létrejött. A Downosoknál azonban az emberi sziv tisztán és meztelenül megnyilvánul. Náluk látható lelkünk esszenciája.
Ahogy a XX. szd. elején Picassóék az afrikai és az ázsiai művészetet fedezték fel, frissitették meg alapvetően a sajátjukat, most mi a közvetlen közelünkben vehetünk észre ilyen, a művészetet, az emberi lelket megújitó friss iránymutatást.
A Downosok művészete külön nevet érdemel. Hiszen olyan terület, amely határozottan elválik a többi, a főáramhoz képest "kivülálló", már korábban elnevezett kategóriától, amilyen az afrikai művészet (primitiv művészet), a naiv művészet, a nyers ("brut") művészet (pl. az autistáké), aztán az emberszabású majmok rajzai, s a gyerekrajzok.
A második előadó H., művészettörténész nő, a Modern Művészetek Múzeumának kurátora, a mai rendezvény vendéglátója. Ő már másfél évtizeddel ezelőtt egy fontos "Art brut" kiállitást szervezett.
Szakszerű, hűvös szavakkal elemzi a Downos alkotók képeit.
Az tűnt fel neki először, hogy mindegyikőjük határozott, egyéni stilussal rendelkezik.
Másodszor: a gazdag szinfelfogás, érett szinkezelés.
Harmadszor, amit N. is aláhúzott: hogy mennyire mentes a Downosok művészete az agresszivitástól.
Fenn a szinpadon egy-egy előadó: a világ közizlésével tisztában lévő, nemzetközi konferenciákon szereplő, kitanult hivatalnok. Joviális fölénnyel értékelnek. Nem mindig érzékelhető, hogy egyénekről szólnak.
Velük szemben pedig - elszórtan a közönség soraiban - olyan autonóm fiatalok ülnek, akik sziven ütően tiszták, valódiak. Akik nem tudják megvédeni magukat.
Most föl lesznek fedezve.
Az egyik nagy művészeti egyetem antropológiai tanszéke már hozzálátott a munkához: több ezer festményt lefényképezett, katalogizált.
Kapnak egy szép sznob franciás nevet, "art immaculé". Valaki ettől hires lesz, nyerni fog az ügyön.
Mi is történt mindazokkal a törzsekkel, népekkel, akiket fölfedeztünk? Az ártatlan, saját törvényű világokkal, melyeket mi, a civilizáció, gyarmatositottunk?
Elvben sok jó is kijöhet ebből, többet tud majd a társadalom a Down szindrómásokról, nyitottabbak leszünk rájuk és tanulunk tőlük. Tanulunk egymástól.
Ha viszont kiszélesedik a kör, akikkel a Downos művészeknek érintkezniük kell, talán sok dolguk lesz, sok kérésnek igyekeznek megfelelni, elfáradhatnak. Bezúdul a lárma, s akadhat érzéketlen, türelmetlen ember, aki kihasználja, megbántja őket. Jó lesz-e nekik? Nyernek-e belőle valamit?
Reménykedem, hogy a műterem fenntartói elég erősek, hogy megvédjék őket.
- egy rang-balett -
A program következő szakasza a pódium-beszélgetés. A szinpadon szemben ül egymással az együttműködésre készülő két fél: a kurátorok egyfelől, másfelől a fölfedezettek képviseletében a műterem-vezetők.
A szemünk előtt zajlik a találkozás.
Egy erősen rang-tudatos társadalomban vagyunk. A média sztárja illetve a névtelen, gyámolitásra szoruló fiatal műteremvezetők nem (fiktiv) egyenlőségre törekszenek, hanem egy jól meghatározott hierarchia kialakitására. Ha ez végre létrejön, megnyugszanak és jól fognak tudni együtt dolgozni.
Csakhogy az őszinteség és valódiság skáláján akár épp ellenkező lehet a rangjuk, mint a társadalmin. A délután egyik érdekessége épp ez. Feszengve hallgatom. Udvariassági ping-pong, kényes koreográfiával előadott hizelgések, duplafenekű szavak. Nem tudom biztosan dekódolni, hol és mennyi a valódi rajongás és mennyi a taktika?
Ha a két fél bármelyike helyébe odaképzelem valamelyik Downos ismerősömet - nevetnem kell, annyira nem működne a pojácáskodás. Kipukkanna a buborék.
Fülelek, próbálom lekottázni a szereposztást.

S: az apja. Jóérzésű, idősödő festő. Nemigen vonzza a fúzió, neki tökéletesen megfelel, ha ezután is csendesen rajzolgatnak maguknak, távol a világ zajától. Inkább a lánya kedvéért jelent itt meg. Látott már karón varjút.
Szépen bújtak hozzá a Downos fiatalok az előadás után, nyilvánvalóan jó a kapcsolatuk.
N: narcisztikus, sok lében kanál, ügyeletes tudós.
H: házigazda, kurátor. Művelt nő, aki a tudományos karriert választotta, de mintha ezért lemondott volna valamiről.
K: mi nézők, mindannyian, szülők, hozzátartozók, művészeti egyetemisták, N. téma-független rajongói.
D: a tényleges alkotók, a Down szindrómásak. Ma ők néma statiszták.
A közönség közt elpöttyentve vannak itt-ott, a közelemben is. Tündérek. Vitézül végigülik az egészet, mig itt róluk folyik a szó, tudják, fontos köze van a mai alkalomnak az ő mindennapos munkásságukhoz. A délután során sem N-nek, sem H-nak nem volt közvetlen, meleg szava hozzájuk. Időnként hátranézek egy megtermett, erős alkatú fiúra, meg jobbra előre egy pici, bordóruhás manó lányra, aki az üléstámlának veti tarkóját, hátracsuklatott nyakkal mereng. Hagyja tovacsobogni az okosságokat, elnézően túltekint mindezen valahova föl, ha nem is a csillagokba, a harmonikus lényegbe.
- lehet kérdezni -
Az első jelentkező azt firtatja, a műveket hogyan lehetne eladni, vagy képeslapokat gyártani belőlük?
Nincs ilyen céljuk, feleli Y. Nem árulnak, nem gyártanak és nem termelnek. Nem is gondolja, hogy eltartaná a műtermet.
A második kérdés - egyetemista lány - a Downosok készitette fényképekre vonatkozik. Őt ugyanannyira megfogták, mint a festmények. Tervezik-e folytatni?
Valóban, emlékezetes fotókat is láttunk. Egy fiú a műtermüktől az állomásig tartó pár perces szakaszon négyszáz fotót csinált. Jól ismerem ezt a környéket - Yoyogit - az övéi meglepő, új nézetek. Nyilván kellett hozzájuk a kiválasztó szem, aki a négyszázból kiemelte épp ezt az öt-tiz fényképet. Ám ezek tartósan velem maradnak.
Harmadikként valaki fölveti, hogy az M.-ben született festményeken megérződik, hogy ott közel a természet.
Hoppá. A "természet" szó, mint a bogáncs, beleragad a két művészeti szakember bundájába. Hosszan tépkedik, telik a drága idő, és több kérdés már nem is lesz. N. kifejti, hogy a természet az egyik leghazugabb szavunk, amivel a legtöbbet visszaéltünk. Láthatóan ez vesszőparipája. H. helyesel. Gondoljunk bele, ma már valójában nincs is természet.
- lépcsőházi gondolatok -
Utólag feltűnő, hogy kevés volt az emberábrázolás, és ami volt is, fejletlenebb, mint amilyeneket már láttam Down szindrómásaktól. Vajon elegendő-e az irányitás, amit ebben a műhelyben kapnak? És vajon aki hajlamos beszélni a festményeiről, az kap-e elég figyelmet?
Az előadás után odalépek Y.-hoz, a műteremvezető lányhoz. Hogyan kapnak cimet a képek? S mennyit beszélgetnek az alkotóval arról, hogy mire gondol, mit érez a képe kapcsán?
Csalódottan hallom, hogy szerinte megbeszélésre alig van szükség, a legtöbbjüket csak addig foglalkoztatja a saját műve, amig éppen elkésziti, utána már a következőre összpontosit. Tudom, a szükség is mondatja ezt vele, hisz nem juthat mindenkire egyéni figyelem.
Még itt vagyunk a szinpadon, ballag ki mellettünk a közönség, amikor valaki hozzámlép. Tömzsi, fülig nevetés fiatalember. Kezet nyújt. Ismerős a tenyerének tömött párnázata, ismerősek hajlékony, terpesztett, rövid ujjai. Gratulálok a képeihez. Ő Z., az, akivel fordulatot vett az egykori rajzkör ezelőtt tizenhét évvel - amikor hat évesen csatlakozott, és S. úr őáltala egy új világot fedezett fel.
Most, mikor már a közönség nagyrészt kivonult, Z. példáján fölbátorodva sorra odajönnek kezetfogni a többiek is, akiket csak a széksorokban elszórva láthattunk eddig. Megköszönik, hogy itt voltunk.
Már kinn az utcán fogom felismerni, pirulva, hogy utolsó utáni kérdésemmel, a szinpadon csevegő Y. megszólitásával - mintegy föltolakodtam a pódiumra.
Sőt, most már éles fényben látom a gesztust, mikor a Down szindrómás fiatalok odajöttek sorra kezet rázni, barátkozni. Ez volt az első pillanat a festőkről szóló délután során, amikor a legfőbb érintett a szinpadra került.
*
Késődélutánra jár, mikor eljövünk. Tiz perc sétányira van az állomás. Még javában világos van, de a házak között az égen ott fehérlik a hihetetlen, hatalmas telihold. Az egyik mellékutca a régi Edót idézi. Egy öreg üzlet nyitott ablakán át friss angolnát és rizst veszünk, forró csésze levessel, s ott az utcai lócán be is pálcikázzuk.

<< Home