daughters

Bárányfelhők a hibátlan kékségben. Nem terelgeti őket sem pásztor, sem puli, sem a szél. Ácsorognak szabályos eloszlásban. Közéjük rejtve néhol egy-egy kis kerek hangszóró, mely a mennyezetből meditatív zenét sugároz.
A falak mentén padokon ülnek a sántikálók, a befáslizottak, a hajlottak, görnyedtek, a makacs síbalesetesek, a megszeppenten magukba mélyedők, sorukra várók. A mankóval bicegők. A mankót falnak támasztók.
Egy fiatal nővér ajkáról név csendül föl, az egyik legkedvesebb lánynév:
- Miyuki-san.
Rózsaszín köpenyében fölébe hajol egy infúzióra kapcsolt kerekesszéknek, azt becézi. A megszólítottnak csak a kézfejét látni. Csont-bőr, öreg, kicsi kéz, amely - valahonnan az ülés mélyéről fölnyúlva - a két karfát markolja.
-Ejnye, Miyuki-san - évődik a lány -, nem szabad ilyen csúnyát mondani.
Csakis úgy hallhat valamit, hogy szinte belehajol az ülésbe.
Két nő egymás közt. S azok a suttogva elkiáltott szavak? Vannak tények, melyekkel az összes Miyuki csecsemőkorától tisztába jön, aztán többnyire évtizedeken át meg tudja állni, hogy ki is mondja őket.

Most madárcsiripelés szól a mennyezetből. A lift felől felbukkan a rózsaszín köpenyes lány a kocsival, melyben már összehajtogatott takaró hever. Tétovázik, lófarokba fogott haját igazítja, áll a tökéletes égbolt alatt. Összeszedi a gondolatait, úgy kezd újabb munkába.